TIFFszombat - Calvary kritika

A TIFF jóvoltából végre megtekinthettem, hogy valaki a kereszténységet egy racionális, ámbár jóindulatú mikroszkóp alá merte tenni. Ezt pedig egy viszonylag jó történet, az azon belüli másodlagos szereplők és a főszereplő- Jézus analógia jóvoltából. Félni nem kell, hiszen ez finoman, nyomatékosan történik, nem kell Man of Steel módszerektől félni.

Még akkor sem, ha az IMDB ilyenekkel viccelődik.

A Kálvária a Guardista jóvoltából híressé (?) vált John Michael McDonagh és Brendan Gleeson írő/ rendező- színész párosítást hozza vissza a nagyképernyőre egy komolyabb, apró morális üzenetekből álló tragikomédiában. Ugyanis bármennyire komor történetet lökne papírosára az úriember, testvéréhez – Martin McDonaghhoz – méltóan a holokausztról is írhatna és még úgy is megnevettetne. Ezt tagadnád és később szégyenedbe meggyónnád, de akkor már késő lenne.

A mondottakhoz hűen, főszereplőnk, James Lavell atya becsületét, illetve hitét tesztelve újabb és újabb kihívásokkal szembesül, települése lakói miatt. Legyen a gond erkölcsi, szexuális, vagy épp a saját életére törés, ő meglepő higgadtsággal, illetve hittel teli férfiassággal igyekszik gyógyírt találni mindenki mérgére. E közben nem fél megkérdőjelezni sem a saját, sem a keresztény propaganda által lefektetett elveket, szabályokat. Majd legnehezebb pillanataiban megrendül a hite, de csak embertársai mellett marad. Most már érthető a kereszt a fenn látható képen, mi?

Pedig saját lánya is van, aki nem feltétlenül egy kisangyal. Szóval igen, gyermekek, a lényeg a megbocsátás, nem az ítélkezés.

Ebből és a mellékszereplők okozta problémákból születnek a kereszténységnek bizonyos mértékben ellentmondó, de toleranciát sugalló pillanatok.

Aztán meg a tömör pusztítás is, mivel ez a tűz nem épp tisztító jellegű.

Mindez organikus, sötéten vicces, de drámai párbeszéd, kiváló színészi alakítások (főleg a főszereplőtől), hangulatos háttérzene és remek operatőri munka összessége. Ezek a McDonagh testvérek olyanok, mintha Aaron Sorkin és David Fincher nevelte volna őket titokban fel.

És az egyikük nézhette a Trónok harcát is.

Viccet félretéve, ez a film a karaktere szavain, cselekedetein arat sikert, vagy bukik. Szerencsére, az utolsó eshetőség kizárt, mivel úgy adta át humanista üzenetét, legyen az bármilyen vallású embereknek, hogy ne papolásnak, hanem egy enyhén burkolt, de nagy súllyal bíró anekdota lenne.

Apró tökéletlenségei azért vannak e filmnek, főleg a harmadik felvonásban. Az utolsó tíz perc egyszerűen nem tudott eleget tenni a mesteri felvezetésnek – hagyott pár megválaszolatlan kérdést. Nincs itt semmi szörnyű, de nem tartotta meg az első hatvan perc minőségét. De a forgatókönyv, rendezés és alakítások összessége miatt így is egy mesterien összerakott alkotás marad, amit mindenkinek tudok ajánlani, akik nem bánják, ha egy film időt szán egy történet megfelelő mértékű kibontakoztatására.

Köszönöm az olvasóm figyelmét!

UPDATE: a film megnyerte a FIPRESCI-díjat, az Eye for an eye szekcióban.