Az internetes szlengszótárak szerint a „YOLO” mozaikszó az angol „You Only Live Once” (Csak egyszer élsz) kifejezésből ered. Előszeretettel alkalmazzák a fiatalok azokban az esetekben, amikor valami meggondolatlanságot vagy őrültnek tűnő dolgot tesznek, azzal nyugtázva az egészet, hogy „egyszer élünk, ki kell használni!” Nos, ebből is jól látszik, hogy az internetes közösségnek nagy ereje van, ha tagjai előbújnak a klaviatúrák mögül. A kolozsvári egyetemistákat sem kerülte el a mozgalom, és mára már a mi szótárunkban is fellelhető a Yolozsvár, a Szexiszentgyörgy és társai, megtestesítve minden teraszos borozgatásból random bulivá alakult estét és őrült ötletet.

Az egész jelenség nem is olyan régen öltött arcot, a Yolozsvár néven futó Facebook-oldal keretében. Az ott közzétett bejegyzések és képek olyan poénokkal operálnak, amelyek az egyetemisták életéből ragadnak ki bizonyos mozzanatokat, így mindenki magára ismerhet és jót nevethet a helyzeten, hisz nincs vele egyedül. Hadd mondjak egy példát: „Egyetemistának lenni nagyon vagány, egészen addig, amíg el nem fogy az otthonról hozott zakuszka.” Magadra ismertél, ugye? Ha nem, akkor a zakuszkát helyettesítsd valami mással, és megvan! Az oldal az elején alig pár tetszikeléssel büszkélkedhetett, aztán a semmiből a nyakunkra szabadítottak egy évnyitó bulit. Ez pedig elindította a lavinát: ma már több ezer követővel, rengeteg megosztással és hozzászólással büszkélkedhetnek. De vajon mi lehet a dolog hátterében? Mi is az az egyetemista életérzés, amit csak az életednek ezen szakaszában tapasztalhatsz meg, és miért érzünk késztetést arra, hogy ezeket az élményeket megosszuk a közösségi hálókon?

Kiindulópontnak vegyük azt, hogy az egész világ ott van a zsebedben, abban a kis készülékben, ami egy percre sem esik ki a kezedből. Megnyitod a névjegyzéket és pörgeted lefelé a neveket. Aztán megakad a szemed valakin, felhívod. „Szia! Hallod, mit szólnál, ha »beleyolóznánk« az estébe és meginnánk egy-két sört?” Erre a mondatra nagyapád rádnézne, mivel grammatikailag elemezni nem tudja, és azt mondaná: „Kölyök, a sört értettem belőle.” Plusz, elárulom, hogy az egy-két sör egy olyan egyetemista mértékegység, amely a fény- és hangsebesség tartományában a végtelenig terjedhet. Kis idővel később érkezik az Instagram-filterbe burkolt fotó két sörösdobozról, „chillezünk a teraszon” képaláírással, itt: Yolozsvár. Tudja már a nagyvilág, hogy kivel, hol és mit csinálsz. Aztán elmentek és a Bulgakovban köttök ki, majd az Insomniában, bulizol, számot cserélsz a sráccal/lánnyal, aki megtetszett, és az est folyamán összecsődült banda nevetésétől visszhangzanak az utcák. Reggel meg a szörnyű fejfájásoddal pörgeted a kék-fehér közösségit, és megakad a szemed egy Yolozsvár-poszton, amin felnevetsz, hiszen teljesen összefoglalja a tegnap estédet. A dolog kulcsa pedig itt jön be: rajtad kívül még rengeteg ember osztozik ugyanabban a sorsban, mint te. Rajtad kívül még sokan vannak így az egyetemmel, a kreditekkel, bulikkal, a főzéssel, az „egy lejes zacskóslevest eszem”-mel, mint te. A mag itt gyökerezik: bármilyen sztorid is van, nem vagy vele egyedül. Közösséggé formálódnak azok az emberek, akik oda kommentálnak, hogy: „Hé, ez de vicces, velem is pont ez történt tegnap.” Talán kissé lebutítottnak tűnhet, amivel példálódzom, de ha körülnézel, akkor pontosan látod, hogy miről beszélek. Nem áll módomban megítélni azt, hogy az egész YOLO-jelenség jó-e vagy sem, de egy dolog biztos: mindenképpen nyomot hagy. A kolozsvári egyetemista közösség egy helyen van és tudják, hogy ez róluk és nekik szól. Neked is, nekem is van, amit megosztani. Ha van kedved mesélni, ugorjunk le egy sörre! Szóval: mit szólnál, ha „beleyolóznánk” az estébe?