A sorozat, amelyben senki nem az, akinek látszik

Vegyél négy tehetséges és elismert színésznőt, társíts hozzájuk szerethető, emberi, mégis megosztó karaktereket, építs köréjük egy gyilkossági üggyel kombinált, mély témákkal foglalkozó, bonyolult történeti szálakra felhúzott drámát. Amit kapni fogsz, az nem más, mint az HBO legfrissebb saját gyártású minisorozata, a Hatalmas kis hazugságok (Big Little Lies), ami valódiságával megragad, látványával elkápráztat, és tabudöntögetésével mélyen elgondolkodtat.

A Liane Moriarty azonos című regényéből adaptált hét részes széria egy tengerparti városban, a kaliforniai Montereyben játszódik, ahol első pillantásra minden a harmóniát, a tökéletességet és az eseménytelen élet látszatát kelti. Ám azt már az első epizód nyitóképei, a villódzó kék-piros fények, a háttérben hallatszódó szaggatott lélegzetvétel és a félelemmel átitatott tekintetetek is elárulják, hogy ezúttal nem egy kaliforniai álmot megidéző romantikus szappanoperának leszünk majd szemtanúi. Helyette bepillantást nyerünk többek közt öt nő, öt család barátsággal, rivalizálással, problémákkal, kisebb és nagyobb hazugságokkal és titkokkal teli életébe és egy olyan gyilkossági ügybe, amiről sokáig sem az nem derül ki, hogy ki az áldozat, sem az, hogy ki a tettes.

Az HBO a sorozat népszerűségét tekintve nem bízott sokat a véletlenre, hisz olyan húzónevekkel látta el legújabb produkcióját, amelyek nem csak a minőséget, de a nézőszámot is biztosítják majd a csatorna számára.

Az egyik ilyen színészcsillag Reese Witherspoon, aki amellett, hogy elvállalta az egyik főszerepet, producerként is bemutatkozott Nicole Kidmannel karöltve.  Az Oscar díjas színésznő ezúttal a mindenlébenkanál, irányításmániás Madeline Martha Mackenzie bőrébe bújt és ez a szerep kétségtelenül fekszik is neki. Madeline olyan nő, aki magabiztosságából fakadóan nem riad meg attól, hogy hallassa a véleményét még akkor sem, ha ez másoknak nem tetszik. Hiába vált el már bő egy évtizede és él ismét boldog házasságban, ex-férjének árnyéka és az új feleség, Bonnie (Zoë Kravitz) iránt érzett féltékenysége mindig alkalmat biztosít az újabb konfliktusokra, amelyeket a két gyerekes anya amúgy is szívesen generál időről-időre. Madeline legjobb barátnőjét az ugyancsak Oscar-díjas Nicole Kidman alakítja. Celeste Wright maga a megtestesült hibátlanság elkápráztató szépségével, tökéletes házasságával, aranyos ikreivel. Zárt ajtók mögött azonban Celeste olyan életet él, amely közel sem annyira fényűző és példaértékű, mint ahogy azt első pillantásra gondolná az ember. Kidmannek, saját bevallása szerint is a határait kellett feszegetnie, ahhoz, hogy hitelesen adja vissza a bántalmazott nő történetét, s nem egyszer valódi zúzódásokkal hagyta el a forgatást. Ez az elhivatottság érződik is a színésznő játékán és az is vitathatatlan, hogy a kissé rideg, zárkózott, ám megjelenésében annál elragadóbb Celeste szerepében az egyik legjobb alakítást nyújtotta a hét rész során.

big-little-lies-104

Shailene Woodley-nak ugyancsak egy problémás szerepkör jutott Jane Chapmanként, hisz amellett, hogy ő „az új arc a városban”, egyedülálló anyaként neveli kisfiát, Ziggyt (Iain Armitage), megküzdve ennek a státusznak minden nehézségével, hátrányával. Az önmagát és helyét kereső Jane talán az elején még nem tűnik egy kifejezetten izgalmas szereplőnek, idővel azonban róla is kiderül, hogy sötét titkokat hordoz a múltnak nevezett hátizsákjában és éjszakánként nem véletlenül rejteget egy fegyvert a párnája alatt. Abból kifolyólag, hogy Jane az, akivel a néző „megérkezik” Montereybe és ismeri meg az ott élő embereket, ő az a szereplő, akivel a legkönnyebben tud azonosulni: a fiatal anyuka nem fényűző, óceánra néző ablakok és ajtók mögött küzd a problémáival, hanem egy egyszobás albérletben, ezért ő az egyetlen, aki nem próbálja meg a tökéletesség látszatát kelteni. Shailene Woodley karakterén keresztül végigkövethetjük, hogy mit élhet át egy nő, aki erőszak nyomán esik teherbe egy olyan férfitől, akit sem azelőtt, sem azután nem látott, s így abban sem bízhat, hogy fia nem válik olyanná, mint az az ember, akinek a meggyilkolását ő már számtalanszor elképzelte.

gallery-1491237090-woodley-02

Laura Dernt már több ízben is láthattuk anyaszerepben, hiszen korábban éppen Shailene Woodley (Csillagainkban a hiba) és Reese Witherspoon (Vadon) édesanyjaként tűnt fel a mozivásznon. Ezúttal egy olyan anya, Renata Klein, bőrébe bújt, aki kivívta magának az anyaközösség haragját azzal, hogy bebizonyította: valaki úgyis nevelhet gyereket és lehet szerető feleség, hogy közben vezető beosztásban dolgozik. A kislányát néhol túlzásokba esően védelmező anya tigris Renata éppen ezért már azelőtt közellenséggé válik, hogy kitörne az „iskolaháború”.

Az anyák útjai ugyanis akkor keresztezik végzetesen egymást, amikor kiderül, hogy Renata lányát, Amabellat az első iskolai napon fojtogatta az egyik osztálytársa, ezért a gyerekek tanárnője arra kéri a kislányt, hogy – mivel név szerint még nem ismerik egymást – mutasson rá az elkövetőre, mindezt az összes szülő szeme láttára. Amabella Ziggyt nevezi meg, és ezzel kirobban az addig szunnyadó vulkán: Madeline azonnal szárnyai alá veszi a még mindenki által ismeretlen Jane-t és kisfiát, akiket ő is csak aznap reggel ismert meg, és szembeszáll Renatával, elindítva ezzel az anyaharcot, és megadva a sorozat alapkonfliktusát.

A Hatalmas kis hazugságok egyik erőssége, hogy lassan bontakozik ki, nem zúdít rá egyszerre sok információt a nézőre, inkább lépésről-lépésre enged egyre többet láttatni a teljes képből. Hisz amiről az első részben még meg vagyunk győződve, hogy fekete, arról a harmadik részben már csak egy ’talán szürkét’ mondanánk, a fináléra pedig rájövünk, hogy az valójában mindvégig fehér volt. Ez leginkább Celeste és Perry (Alexander Skarsgard) kapcsolatára igaz, hiszen ahogy részről-részre egyre többet látunk a kívülről tökéletesnek tűnő, de valójában mérgezett házasságukból, úgy jövünk rá arra is, hogy milyen könnyedén ítélkezünk első látásra.

A színészi játék és a kőkemény témák boncolgatása mellett, a sorozat egy másik húzóerejét a lenyűgöző Nyugati-part látványa jelenti, amely körülveszi Montereyt. A hatalmas óceán közelsége mélyen elrejtetett titkaival, kifürkészhetetlenségével, ugyanakkor tisztító erejével egyfajta szimbolikus jelentést is elnyer a sorozatban, a rózsaszín naplementék festőisége pedig idilli hangulatot kölcsönöz az amúgy feszült jeleneteknek.

pacific_grove_sunset_3_-_see_monterey_-_embed

A Hatalmas kis hazugságokat egy elnyújtott filmnek is tekinthetjük, annak köszönhetően, hogy teljes egészében Jean-Marc Vallée (Darabokban, Mielőtt meghaltam, Vadon) jegyzi. Abból kifolyólag, hogy nem él a szériák azon általános szokásával, hogy minden rész más-más rendező nevéhez kötődik, az epizódok nem ingadoznak, hanem ugyanazt a rendezői látásmódot viszik végig. Vallée nem lineárisan mutatja be az eseményeket, hiszen míg a fő szál a múltban játszódik, addig a jelenben zajló rendőrségi vallomásfoszlányokból rajzolódnak ki a gyilkossági ügy részletei, s bár ez sokszor szaggatottá teszi a történetmondást, ennek a formának a segítségével egy mélyebb és átláthatóbb képet kapunk a szereplőkről és az őket mozgató motivációkról.

A kanadai rendező másik ujjlenyomatát a zenék jelentik. A saját bevallása szerint lemezlovasságban is érdekelt Vallée, mély precizitással és aprólékossággal választja ki a dalokat, amelyeket a legtöbb jelenetben nem csak aláfestésként használ, hanem a szereplők életének és a történetmesélésnek egy fontos részévé formálja (ilyen például a sorozat főcímdala, Michael Kiwanukatól a Cold Little Heart vagy a záró képkockák alatt hallható You can’t always get what you want Ituanatól). Sok esetben pedig épp a karakter, leginkább a hét éves Chloé (Darby Camp), Madeline lánya, határozza meg azt, hogy milyen dal csendüljön fel (gondoljunk csak a jelenetre, amikor a Leon Bridges River című dalát lejátszva próbálta meg kibékíteni Ziggyt és Amabellát), de akad olyan eset is, amikor a néző bújik be a szereplők fülhallgatójába.

Összességében a Hatalmas kis hazugságok egy olyan sorozat, ami azt mutatja be, hogy vannak dolgok, amelyek sokszor azért tűnnek jelentéktelennek és kicsinek, mert más nem tud róluk. Ám abban a pillanatban, ahogy a felszínre kerülnek, partot érnek máris hatalmassá és kezelhetetlenné válnak. Teszi mindezt úgy, hogy közben bebizonyítja, sokszor a cukormázzal bevont házikókban laknak a legnagyobb szörnyek, a legszebb mosolyok mögött rejtőznek a legfájdalmasabb titkok, a legártalmatlanabbnak tűnők is képesek kegyetlen dolgokra és a közös titkok akár a legnagyobb ellenségeket is képesek szövetségessé tenni.