Ébredezés. Reggel hét óra.  A tudatom összemosódik a valósággal és az álombeli képzetekkel. A telefonom önálló életre kel és elkezdi játszani a Good Morning című dalt, még akkor is, ha én nem akarom, hogy vinnyogva, hangosan berregjen a megviselt éjjeliszekrényen. Egy biztos: ez nem tetszik sem az agyamnak, sem az egészségemnek.

Annyira jó visszahúzódni a meleg, képlékeny álmodozásba, az állott szagú homályba, talán jobb is, mint az egész éjszakai alvás. Lassan már a második szundit nyomom ki, ingadozok álom és valóság között, bánom meg százszor, hogy sokáig fennmaradtam este, amikor kinyitom a szemem.

Látom, ahogyan a sötétítő aprócska résén keringőt játszanak a porszemek aranyba felöltözve; ahogyan összebugyogva, ridegen fekszenek a földön az esti szennyesek.

Érzem, ahogy a reggeli rutin ösztönszerűen, bágyadtan kikívánkozik belőlem. Álmos, élni nem akaró lélegzetekkel szívom be az arany port, s csontjaimat megmozgatva vetem magam a buzgó életbe.

Pörögnek a percek. Pirítós kattan, kenyér serceg a vajjal teli késtől, kávé illata tölti meg stresszoldó, aromás illatával a még álmosan kullogó reggelt. A fogpaszta hányingerkeltő íze mosódik a számban, majd egy maroknyi víz szembeönt, és persze nedves kéz a fürtök közé, szegény azt sem tudja, mikor látott utoljára fésűt.

Minden lelassul, amikor szemhéjamhoz érek, s tátott, friss szájjal, remegő kézzel művészien próbálom elrontani az addigi sminkem egy apró, ólomfekete tusvonallal. Bajlódok vele, mert tetszik a gesztenye és ólom finom, vegyes
keveréke. Öt letörlés után, félig egyforma szemmel elhagyom a párától duzzadt fürdőszobát.

Égető tea a termoszban, tudással teli füzet a táskában, piros bakancs a lábon. Hideg kilincs, benne kulcs fordul: egyszer-kétszer. Majd én fordulok vissza, mert a bérlet magányosan fekszik egy másik történet táskájában. Irány az egyetem, s előtte az izzadságszagú baktériumrezidencia, vagyis a busz.