Őrült egy hét volt ez, én mondom. Nemcsak nekünk, újságírás szakos hallgatóknak, hanem valamennyi végzősnek. Június 27-én, hétfő reggel kilenckor a második otthonunkban, a 302-es teremben ültünk. Igaz, most nem olyan boldogan, ahogy máskor. Kiöltöztünk, megadtuk a módját, na, ahogy kell, mégiscsak ez volt az első fordulópont a hírhedt „államvizsgában”.

Az alvás ezen a héten külön fogalom volt. Az evés is. Amikor azt mondták, egyél, igyál – vizet, persze –, olyan volt, mintha legalábbis válogatott szitokszavakkal jutalmaznának. Még a gondolatától is görcsbe rándult a gyomrunk.

Aztán a vizsga utáni első pohár sör megnyugtatott. Igaz, nem annyira, mint tanárunk, Győrffy Gábor üzenete a jegyekről. Mert ez utóbbitól a fél világ súlya leszakadt rólunk. A másik szerda délutánig a vállunkon csücsült, jól ki is használta a kényelmes helyzetet.

Aztán a szerda délután, is elmúlt és megfogalmazódott bennünk valami, amit azóta sem nevezünk nevén, pedig lassan-lassan csak ki kéne mondanunk. Ehelyett inkább, ki így, ki úgy, de belevetettük magunkat a külvilág történéseibe, ha már az utóbbi másfél hónapban nem igazán érezhettük ezt a kiváltságot.

Mindannyiunknak első dolga volt eltenni a laptopot és mindenféle felhasznált anyagot a fiók mélyére, mert köszönjük, pont elég volt belőle. Még csak a gondolata se fogalmazódjon meg bennünk újra egy darabig. Az utóbbi időben mindannyian tréningnadrágot, elnyújtott pólót viseltünk a laptop előtt görnyedve, ezeket is száműztük a szekrénybe. Helyettük a rövidnadrágok és az ujjatlanok kerültek elő, valamint erős napvédő krém is. Mindent bele a bőröndbe, aztán irány a világ vége, ahol hírből sem ismerik az államvizsga fogalmát.

A világ vége számomra most a Maros-part volt. Végig azt mantráztam magamban, ha már az autópályán suhanunk a Vibe felé, minden rendben van. Aztán, amikor ott suhantam az autópályán a Vibe felé, megrémültem. Amikor ott sétáltam az embertömegben, megrémültem. Nemcsak azért, mert a hét első felében valamit igazán nagyon megcsináltam és most élvezem ezt a jól megérdemelt pihenést, hanem mert rajtam kívül több ezer másik ember is ugyanúgy itt van, ezen a területen, ugyanazt látja, ugyanazt érzi, ugyanazt gondolja. És igazából nem attól rémültem meg, hogy ez tényleg megtörtént, hanem azon, hogy mennyire, de mennyire szükségünk volt már erre. És pont erre.

Az odafelé tartó úton azon gondolkodtam, miért pont a Vibe-ra esett a választásom, miért pont ennyi ember között akartam ünnepelni, kikapcsolódni, de nem találtam rá konkrét választ, csak később, amikor már éreztem azt, amit ilyen helyen érezni kell. Nemcsak a szabadságra gondolok, hiszen azt bárhol lehet érezni. Nem is a lehetőségekre, amiket a fesztivál biztosít. Nem is akarom megfogalmazni, mi ez az érzés, hiszen ez a hét pont arról szólt, hogy nem nevezzük nevén a dolgokat. Talán a Vibe-ot nem is lehet igazán megfogalmazni. Azt meg kell érezni. Ott, a Maros-parton, ott, az embertömeg közepén. Ott, a hangos zene kellős közepén hallottam meg igazán a saját legbelső gondolataimat.