Sosem értettem, mit szeretnek az emberek a fociban, arra pedig a mai napig kíváncsi vagyok, hogyan tud huszon néhány ember több ezer néző előtt, önmagát meghaladva, pontosan, tétre játszani. Engem és a hozzám hasonló embereket sokszor a frász kerülgeti, amikor a saját csoportunk előtt bemutatót kell tartanunk, a focisták pedig lazán bevonulnak a pályára, mintha ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga, mosolyognak, gólt lőnek, több-kevesebb sikerrel szabályosan játszanak és igyekeznek teljesíteni, hiszen ettől függ az egész életük, a karrierjük, a megélhetésük.

Sokan mondják, hogy könnyű a labdát rugdosni a pályán, bárki megtehetné, ha akarná, és a többi, és a többi. Egy ideig én is így gondoltam erre, valahogy mentem az árral, és azt hittem, a focistáknak tényleg olyan piszkosul egyszerű dolguk van. Edzenek naponta egy keveset – mi az nekik? –, este pedig pályára állnak, megdobogtatnak néhány női szívet, a férfiakban felélesztik a harci szellemet, aztán a sípszó után szaladnak egy keveset, passzolgatják a labdát, és eljátszanak másfél órán keresztül. Egyszerű, nem? Hiszen ők ebben élnek, nem okoz nekik nehézséget. Pedig valószínűleg nekik is vannak rosszabb napjaik, őket is elfogja a magány, hiába élnek közösségben, ők is hamar megfáznak, ha nem öltöznek fel rendesen, és ők sem kelnek fel a hajnali ébresztőre, ha végkimerülésig hajszolták magukat.

Felvirradt hát az első nagy stadionos meccsem napja. A focikedvelők általában azért mennek el ilyen helyekre, mert a két csapat közül valamelyik a kedvencük, és élőben, a saját szemükkel akarják látni, amint győzelmet aratnak az ellenféllel szemben. No nem így én… Többször is meg kellett néznem, pontosan kik játszanak, mert bár aranyos kis szilágyságiként a vasutascsapatról volt vajmi fogalmam, a Sepsi OSK-ról annál kevesebb, arról pedig ne is beszéljünk, hogy fogalmam sem volt a focisták nevéről, mégis, ahogy beléptem a sajtósoknak elkülönített részbe és leültem a jéghideg székre, le sem tudtam venni a szemem a pályáról. Az újdonság hatásával járó élmény valahogy sikeresen magába bolondított, és még ha a 6 fokban sikeresen szétfagytam, akkor is úgy éreztem, hogy valami olyasmivel gazdagodtam, ami meghatározza majd az elkövetkezendő éveimet.

Izgalmas volt nem focikedvelőként, hanem objektív újságíróként végigülni azt a kilencven percet, ám bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam elrugaszkodni saját magamtól. Míg más azt nézte, hogy hol, miket hibáztak vagy éppenséggel jól léptek-e a játékosok, addig én azt figyeltem, hogyan reagálnak bizonyos helyzetekben. Mennyire volt kiakadva az egyik, amiért az ellenfél csapata hibázott és a bíró nem adott nekik előnyt, vagy éppen milyen érzelmek futnak végig az arcán, amikor az elhibázott passz miatt a másik csapathoz került a labda. Ezt nem lehet megfigyelni a tévé képernyőjén keresztül, ehhez itt kell lenni mellettük, alig néhány méterre az eseményektől, és úgy figyelni, mintha számunkra is tétje lenne annak, hogyan gurul, pattan a pályán a labda.

Talán nem én leszek Románia következő legjobb sportkommentátora, és nem is leszek ott az összes meccsen, de az egészen biztos, hogy ha ezután meghallom a foci vagy a mérkőzés szavakat, az első dolog nem a kelletlen fintor lesz az arcomon, és nem terelem el a témát, ha labdarúgásról van szó. A legjobb pedig az volt, hogy rájöttem: ez a sportág nem is olyan unalmas, és nemcsak a jóképű focisták miatt nem az, hanem azért sem, mert ha sikerül megragadnod a műfaj lényegét, legbelül te is érezni fogod, hogy ez tényleg tétre megy, és nem csak kedvtelésből rugdossák egymásnak a labdát. Már csak kedvenc csapatot kell találnom magamnak…