Messze vagyok, anyu, de, látod, felhívtalak, és elmeséltem friss élményeim. Tudom, hogy neked jólesik, és biztonságérzetet ad, ha tudod, hogy még mindig lelkes vagyok és naivan optimista ebben a fiatalokat élve megemésztő világban.

Tudod, nagyon félek az öregedéstől. Titkon ezért hívlak, hogy emlékeztessem magam, hogy még valakinek a lánya vagyok, tehát gyerek. És próbálok úgy cselekedni és viselkedni, hogy gyerekségem megőrizzem, ugyanakkor felelősségteljesen vállaljam a magam tévedéseit.

Nehéz lehet minden gondot ellensúlyozni és örülni az apró dolgoknak, de neked sikerül, és nem omlasz össze a nyomás alatt. Hogyan csinálod? Hogy bírod még huszonvalahány év után? Tudod, most már elég gyakran gondolok a jövőre, nem úgy, hogy mi lesz velem, magam miatt sosem aggódtam. Hanem, hogy mi lesz, ha a láthatatlan kötelek felett, amikkel magadhoz kötsz, még annyira sem lesz hatalmad, mint eddig? Hogy már nem hívhatlak fel, hogy megkérdezzem, megint mit rontottunk el a puliszkán, hogy nem győzőm már pénz nélkül és miegymás. Olyankor semmi bajom nincs, illetve, meg tudnám oldani a problémát magam is. De makacsságból nem fogom, mielőtt meg nem erősítem magamban, hogy az anyám vagy, és én a gyereked vagyok. Egyre idegenebb már nekem az otthon, és elborzaszt, hogy te is egyre távolabb vagy tőlem, és a legnevetségesebb okokat keresem meg, hogy közel tartsalak.

Nem mondtad el soha, milyennek kell lennem. Nem mondtad el, hogy milyen elvárásaid vannak, és kissé bizonytalan vagyok. Mert nem tudom, hogy mit gondolsz rólam, amikor kislány módjára nyavalygok. Fejed csóválva arra gondolsz, hogy milyen tehetetlen lányod van, vagy boldog vagy azért, hogy segítséget kérek? Örülsz, mert hozzád fordulok segítségért, vagy aggódsz, hogy mi fog velem történni, ha majd nem lesz kitől segítséget kérni?

És ha nem kérem a segítséged, de szükségem lesz rá, akkor ott leszel?