Az irodalomnak az a része, ami nem érdekel
Interjú Dékány Dáviddal irodalmi életekről
Nem a hagyományos költő benyomását kelti, ahogy megérkezik a Planetáriumba a Dolgok C-hez című második kötetének bemutatójára. Bár pályája kezdetén ő is publikált nevesebb irodalmi lapokban, az utóbbi időben inkább csak Tumblr-ön követhettük a munkásságát. Nem köt kompromisszumokat és nem vállal kellemetlen helyzeteket annak érdekében, hogy az irodalmi elit keblére ölelje, mert úgy szereti ezt az egész irodalmat csinálni, hogy közben élvezze.
Nyíltan kritikusabb vagy a generációd költőinél, ha az irodalmi elit működéséről van szó. Nem vág ez el bizonyos lehetőségektől?
Olyan lehetőségektől vág el, amelyekkel én nem is szeretnék élni. Például én nem publikálok jó ideje folyóiratokban, mert nem tetszenek a folyóiratok szerkesztési elvei, és nem is szeretnék részt venni igazából az irodalmi élet folyásában. Ez az a része az irodalomnak, ami nem érdekel.
De közben elég éles kritikát is kaptál, ami különben a magyar sajtóra annyira nem jellemző.
Ezeknek a kritikáknak jó részét olyan emberek írják, akik teljesen másképp értelmezik az irodalmat. Gondolok itt a Tocóra, meg a Boldog Zolira, tőlük nem is nagyon várnék mást.
Talán rosszul is esne, ha megdicsérnének, mert akkor össze is mosódnék valamennyire velük. Talán az szorulna magyarázatra, ha ők pozitív kritikákat írnának rólam.
Egyébként örülök az ilyen kritikák létezésének, mert én azt nagyon nem szeretem, hogy a kritikák és recenziók nagy része úgy készül, hogy ismerőseikről, barátaikról írnak méltatást az emberek. Én is írtam ilyeneket egyébként, úgyhogy amit adtam, az visszajár, de szerintem ez így jó. De azt hiszem, hogy ezek alapvetően, sok esetben rosszhiszemű kritikák. Ezekből nekem az jött le, hogy nem is a szövegeknek szól, hanem egy prekoncepciónak, hogy ők eldöntötték, hogy a Dékány az ilyen, és ők ezt mondjuk nem szeretik, s akkor tök mindegy is, hogy mi van egyébként leírva a könyvben. Azt is észrevettem, hogy nagyon sok ember képzel belém olyan dolgokat, amik már nem is feltétlenül jellemzőek rám, csak mivel eltűntem az irodalmi életből az utóbbi években, ezért nagyon sok ember az alapján dönt, vagy formál véleményt rólam, hogy hallott valamit, valamikor, hogy egyszer azt mondtam a nem tudom kinek, hogy izé – és akkor ez vezeti őket. De például a Locker Dávid kritikájában is vannak konkrét tárgyi tévedések, a Rilke-idézetet Mallarmé-idézetnek mondja. És van benne egy olyan rész, amit totálisan félreért. Szerintem egyértelműen nem azt jelenti, amire ő gondolt. Talál egy más értelmezést, és ha valóban azt jelentené, akkor az támadható lenne, de ehhez az kell, hogy ő eleve abból induljon ki, hogy az azt jelenti, amit ő gondol. Mintha keresné a felületet, ahhoz, hogy valamire rávetíthesse a saját belső indulatai, frusztrációit, vagy velem kapcsolatos előítéleteit.
Egy tumblr-kérdésre azt válaszoltad, hogy az irodalmi életben úgy lehet érvényesülni, ha körbepublikálod az irodalmi lapokat vagy a Rupi Kauri-úton, egy teljesen új, mindentől függetlenül versvilágot hoznak létre mondjuk közösségi médián. Akkor a kettő között vagy valahol te?
Nem, a Rupi Kaur útja más, ő azzal a híres fotóval lett Amerikában közszereplő, vagyis ezáltal lett tematizálva az ő költészete Szerintem az nagyon izgalmas, ha valaki nem a klasszikus módokon kezdi el felépíteni az irodalmi karrierjét, hogy beépül az irodalomba, szerez magának megfelelő kapcsolatokat stb., hanem teljesen külön utakon jár. A 21. században szerintem minden eszköz és módszer adott ehhez. Ez izgalmasabb, illetve, hogy azért van egy viszonylag széles közönség, akik teljes mértékben leszarják azt, hogy az úgymond nagy irodalomban mit mondanak, mi a rólam kialakult kép, és így aztán a kettőt teljesen külön is lehet választani. Én is egyébként publikálásokkal kezdtem, az első kötet anyaga teljesen megjelent mindenféle folyóiratokban, és úgy állt össze az első kötet. Ezután kicsit könnyebb dolga is van az embernek, ekkor már ismerik a nevét, sokan hallottak is róla, sokan tudják valamihez kötni egyáltalán. Az nagyon nehéz lenne, hogy valaki azt mondja, hogy csak tumblr-ön, vagy közösségi médián keresztül, vagy valami alternatív módszerrel ezt megcsinálja, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan ez is megjelenik. Aki tudatosan csinálná, eleve így kezdené, olyan talán nincs. De lehet, hogy azért is van így, mert mire az ember fölismeri, hogy milyen lehetőségek vannak, addigra már publikál folyóiratokban, meg már elkezd valami irányból bekerülni az irodalmi életbe, ami egyébként nem feltétlenül rossz dolog. Azért azt mindenképp írd majd bele, hogy azt mondtam, hogy azért vannak nagyon jó kezdeményezések, főleg a fiatal költőkre vonatkozóan, mint például a Szöveggyár tábor.
Vannak folyóiratok is, amelyek már szerintem jobbak az utóbbi időben, és azt is észrevettem, hogy van egy új, felnövő generáció, akiknél általános az elégedetlenség. Az igazán fiatal, gimnazista/egyetemista korosztály szerzői közül többektől hallottam, hogy régimódinak és lassúnak, lomhának, körülményeskedőnek és a maga módján korruptnak tartják az irodalmi élet működését, és hogy ők a maguk módján ezzel szeretnének is valamit kezdeni. Én idáig nem jutottam el ezzel, mert úgy voltam vele, hogy én amúgy sem vagyok az az irodalomszervező alkat, és én ebben egyedül is éreztem magam többnyire. Meg Magyarországon a kultúrpolitika is olyan irányba indult el, hogy szinte borítékolható követelményként hozza magával azt, hogy kialakuljon valami undergroundabb, önszervezőbb irány, és nem az van, hogy van pár csomópont, amelyekhez oda kell csapódni. Erre jó példa, hogy Szegeden mi történik. Szegeden az történik, hogy ott van egy darab irodalmi csoportosulás, a Tiszatáj köre, és akkor vagy odatartozol közéjük, velük jársz bandázni, és cserébe publikálják a szövegeidet, foglalkoznak veled, vagy nem, akkor viszont nincs ott helyed, kb. el kell költöznöd a városból.
Ez a „különutasságod” egy kötet megjelentetésében sem jelent akadályt?
Úgy érzem, hogy az események, felolvasóestek, kötetbemutatók és a könyvkiadás tekintetében is megvan a viszonylag szűk köröm, akiket én megválogattam magamnak, akiket szeretek, akikkel szimpatizálok, akikkel jól kijövök, és bőven elég nekem az, amit velük meg tudok csinálni. És azt hiszem, hogy ezzel sok mindent lehet kezdeni. Ha van egy kötetbemutatóm, akkor meg tudom azt oldani, hogy legyen egy helye, egy ember, aki elvállalja, hogy moderáljon. Könyvkiadás terén is ott van a kiadóm, velük jóban vagyok, ezért nem érzem azt, hogy el lennék vágva bármitől. Amitől mégis, arra nem is vágyom. Az annyi kellemetlenséggel jár és olyan kompromisszumokkal, amelyeket nem szeretnék megkötni, mert úgy szeretem ezt az egész irodalmat csinálni, verset írni, hogy közben élvezzem.
Hozzászólások