Szimler Bálint, azért ne akaszd fel magad!

Összegyűjteni néhány népszerű és közepesen ismert magyarországi zenekart/énekest, kivinni őket a Balatonra, élőben zenéltetni, felturbózni repülő kóristákkal és minél kevesebbet beszélni – ebből lesz a Balaton Method, egy hosszú, elnyújtott saláta-videoklip. Technikailag zseniális, de egyezzünk meg abban, hogy ez nem film.

A Kodály Method esetében a különleges, kisiskolás szavalókkal, kóristákkal megtöltött videoklipek szintjén még működött az ötlet. Zenéltek krétával és a berendezés egyéb darabjaival, sokan élvezték, egy keveset nőtt a magyar popzene népszerűsége. A zenés felvételekben az a jó, hogy mindenki válogathat ízlése szerint a feltöltöttek közül, és a 4-6 perces alkotásokba nem nagyon lehet beleunni. De most képzeljük el, hogy egy rakás olyan klipet vágok össze, amelyeknek nagyjából annyi köze van egymáshoz, mint Putyinnak a demokráciához – mi lesz ebből? Hát persze, hogy 86 percnyi dögunalmas várakozás valami értelmes pörgésre, valami balatonos muzsikára. És attól, hogy leszállítom a magyar tenger partjára (vagy egyenes a tóba!) az összes énekesem/zenészem százezer hangmérnök és technikus társaságában, még nem lesz izgalmasabb a termék.
Technikailag és egyediség szempontjából zseniális salátát kaptunk, ezt elismerem. Egy snittel vették fel a klipeket, élőben, mindegyik együttes ott helyben tolta, a mozgó-jelenetek során mindegyik kisbuszban ott csücsült egy hangmérnök, a zenészeknek fülest adtak, hogy a tetőről szóló csellistát is hallani lehessen. Látványból sem volt hiány, már, ha a repülő kóristalányokra, vagy a szálloda erkélyein egyszerre muzsikáló (néha üvöltöző) művészekre gondolunk.
És, hogy miért pont a magyar tenger? Szimler Bálint rendező szerint a Balaton csak díszlet. És valóban, ebben igaza van, ugyanis még a legelvetemültebb optimisták sem állíthatják, hogy az elhangzott zeneszámoknak bármi közük lenne Magyarország egyik legismertebb látványosságához. Persze néhány kompos, hajós, szúnyogos, fürdőbugyis közhelyre pont futotta. Azonban a végső vidám vasárnapos jelenet, ahol a szószékről egy távoli buli hangjait hirdetik az egyházi dalárda republikánus-hajlamú tagjainak, egy kicsit túllőtt az egyébként is félresikerült célon.

A rendező, Szimler Bálint következő terve a játékfilm (a szerző fotója)

Az első félórában még élvezte a közönség, aztán egyre többen kezdtek el ásítani. Mikor a Punnany Massif kezdett ritmizálni, kicsit mindenki megkönnyebbült. Utólag kiderült, ezen a részen dolgoztak a legtöbbet: 22 órán át forgattak („Nagyon jól bírják a fiúk!”). Az együttesek állítólag olyan nagyszerűen teljesítettek, hogy csak minimális részeket kellett újra felénekelni a végén. Határozottan állíthatom, egy-egy pillanatban azt éreztem, a kortárs magyar popzene szándékos hamisságra törekszik!
De büszkék lehetünk, mert megszületett az első közösségi finanszírozásból készült magyar film! Csak arra lennék kíváncsi, hogy a bőkezű Kodály Method-rajongók mennyire elégedettek az eredménnyel? A ritmusra tapsikoló mindössze két nézőre gondolva, azt hiszem nem jött be Szimlerék próbálkozása, vagy a Győzelem Mozi soraiban csupán ketten ültek a „szurkolók” közül. Azt hiszem, mindeddig még nem nagyon láttam olyan filmnek nevezett vetített-alkotást, amelyet egyetlen szóval kimerítően lehet jellemezni: unalmas. Részletesebben: a befektetett munka elképesztő, az eredmény milyensége ingerszegény.
És, hogy mi lesz ezután? Szimler azt mondta, vagy felakasztja magát, vagy csinál valami újat. A tehetséget és az ötletgazdagságot tekintve mi inkább az utóbbit ajánljuk! De tartsa be a szavát: hagyja a fenébe a zenét, a Tiszát, meg a Balatont és próbálkozzon a játékfilmmel!