Legalábbis az érzete

1 hét, 2 város, 13 film – egy, az egész Európát befolyásoló esemény köré építve. A változás különböző perspektíváit bemutatva. A Deutsches Kulturzentrum-Klausenburg és a bukaresti Goethe Institut közösen, filmek segítségével hozta el Berlint Kolozsvárra. Tizenhárom, a berlini fal leomlásával, a korszakok változásával foglalkozó filmet láthattunk Mărăști-i Moziban és Kolozsvár egy-egy kocsmájában a múlt héten.

A Kelet- és Nyugat-Németországot kettéosztó berlini fal leomlása, egész Kelet-Európa számára nagy hatással bíró esemény volt. A kontinens viszonylatában ugyanakkora jelentőséggel bírt, mint a mi ’89-es forradalmunk. És mindannyian tudjuk, hogy az ezeket a napokat ténylegesen megélt emberek milyen vehemenciával tudnak mesélni arról az időről, arról a korról. A berlini fal leomlásával széttárult a vasfüggöny, ami minden viszonylatban változásokat ígért.

A Berlin is in Cluj elnevezésű projekt a változások fővárosát mutatta be, egy olyan összeállításban, ahol helyet kaptak nagy német rendezők, amerikai produkciók, olasz alkotások, moldáv rendezésű filmek, kezdve 1927-től, napjainkig. És az alkotások sokféleségéről akkor még nem is beszéltünk.

Sok esetben, ha otthon nézek filmet nehezemre esik a választás. Mi van, ha valami számomra szerencsétlen dologgal fogok közel két órát elpocsékolni. Filmfesztiválok esetén a választás felelőssége a szervezőké. Így ha kijössz a teremből, kocsmából őket szidhatod, ha valami nem tetszett. A Berlin-Filmek között is volt olyan, amelyik kevésbé nyerte el a tetszésemet, de ettől függetlenül úgy gondolom az alkotások összeválogatása úgy téma, mint műfaj szempontjából sikeres volt. Egész.

Vetítés a Mărăști-i Moziban

Sonnenallee

-1999 Németország

-rendező: Leander Haussmann

– Serdülő kori szerelmek „a” fal tövében. Bohém módon, egy fiatal szemszögéből mutatja be azt, ami talán a leginkább fájhatott az akkori kornak. A nehezen megszerezhető Rolling Stones lemezekért való sóvárgás, folyamatos elvágyódásra, a felső vezetés intézkedéseinek abszurditása sorakoztak fel a képkockákon. A Sonnenalle mégis leginkább annak a filmje, hogy hogyan kell a társadalmi nyomorúság közepette, boldogan élni, a legjobbat kihozni minden félresikerült helyzetből. S különben is. Semmi nem lehet szörnyűbb, mint az első szerelem, és a pattanások. Főleg ha szívünk választottja hajlamos nyugat-berliniekbe beleszeretni.

Berlin – Die Simfonie der Grosstadt

– 1927 Németország

– rendező: Walther Ruttmann

– Berlin huszadik század eleji élete, frissen beüzemelt gyárak, még tipegő, keszkenős hölgyek, kalapos urak. Rohangásznak egy pörgős-ritmikus zenére. A dokumentumfilm, több kisfilmet sorakoztat fel a század elejéről, új formába öntve. Engem mégsem tudott különösebben lekötni. A filmzene viszont remekül passzolt sörözős beszélgetésekhez.

Lola rennt

-1998 Németország

– rendező Tom Tykwer

– Ultra felpörögve álltam fel a vászon elől. Személyes kedvencem, nézzétek el nekem, ezt a pár soros dicshimnuszt. A történet lényege, hogy Lolának, meg kell mentenie a szerelmét. Pont. Ezért 3×20 percen keresztül rohan. Szó szerint. A film mégse lesz unalmas, vagy monoton. A képek, az elsuhanó részletek ugyanis lekötik a figyelmedet, háromszor látod ugyanazt a történetet, részleteiben mindig csak egy picit másképp, s végül teljesen más csattanóval. A zene pedig tökéletesen illett minden egyes képkockához. Tűkön ülve hallgattam a pörgős szólamokat, ami legtöbb esetben a rendező munkája, és megpihentem, amikor valami nyugodt szólt. A film cím magyar fordítása viszont eszméletlenül szörnyű. Mi az, hogy A Lé meg a Lola??

A L’Atelier az egyik kocsma, ahol filmet nézhettünk, és az egyetlen, ahol viszonylag elég volt a hely

Nachtgestalten

– 1999 Németország

– rendező: Andreas Dresen

– Sose tudom eldönteni kinek jár a pálma, ha egy filmben a történeti szál olyan nagyon erős, hogy a képek csak másodlagosak lesznek, és lehetnek tökéletesre alkotottak, akkor is csak a cselekmény összetettsége az, ami benned lüktet. Három pár útját követjük végig egy berlini éjszakán, akik anélkül, hogy ismernék egymást, befolyással vannak egymásra. A különböző cselekményszálak mégsem gabalyodnak össze, hogy végül mindenki egy gubancban nevessen. A programfüzetben azt írta, hogy egy komédiát fogunk látni, amiben itt-ott felfedezhetőek a társadalmi problémákra való utalások. Amikor kijöttem mégis azt éreztem, hogy hiába a felsorakoztatott viccesre is vehető abszurditás, ami a filmet végigjárja, itt mégis csak valami bűzlik, valami egészen rossz történik egyetlen egy berlini éjszakán. Vártam, hogy már, hogy virradjon, s véget érjen a film. Egyetlen hibája, ami talán minden több szálon futó történeté, kicsit időnként vontatottá vált, egyik nézőpont olykor jobban érdekelt, mint a másik.

Oh Boy

– 2012, Németország

– rendező: Jan-Ole Gerster

– Talán ha lett volna a Berlin-Filmeknek közönség díja, akkor ez a film nyerte volna el. Legalább is a legtöbb megkérdezettnek ez a film volt a kedvence.De nekem mégis az volt az érzésem, mint a Mátyás királyos mesében. Kaptunk is valamit meg nem is. Mert, hogy napjaink valóságát láttuk, számomra érthetetlen módon fekete-fehérben. Azokat a problémákat, amiket az egyetemisták valóban megélnek. Mégis ennek a változásnak csak a töredékeit kaptuk, kicsit bemutatva egy-egy apró részletet. Ami jó volt, Tom Schilling jól játszott, csak ez mind nem volt elég. Hiányzott a teljesség. És az időnként feltörő jazz muzsika sem tette jobbá ezt az érzetet.

One, two, three

– 1961,USA

– rendező: Billy Wilder

– Az utolsó napok egyik filmje, egy igazi amerikai komédia. A hideg háború kellős közepén. Egy arisztokrata fruska Kelet-Németországba szökik, ahol valami csodás módon férjhez megy egy hithű kommunistához. Kell ennél több? A bonyodalmak egymást érik, mi meg csak nevetünk, holott ugyanazokat a helyzeteket láttuk, mint a hét folyamán számos más filmben, csak akkor még nem voltak viccesek.

Zárszóként üzenném a szervezőknek, hozzánőttek a szívemhez, ugyanakkor szeretném, ha legközelebb sokkal jobban bíznának az érdeklődőkben. Ha a nagy mozi termet nem is, de a kicsi kocsmákat az utolsó talpalatnyi helyig képesek vagyunk betölteni, és elég rossz érzés a vetítő vászon alul figyelni, ahogy Lola rohan.

A fényképeket: Robert Puteanu készítette