Vajon máris krónikus honvágyban szenvedek?

Lassan a március végéhez közeledve egyre inkább eszembe jutnak az otthoni illatok, ízek, az otthoni táj, de legfőképpen a szeretetteljes ölelések. Félreértés ne essék, teljes szívemből imádok itt lenni, viszont mostanában néha-néha még a grandiózus fővárosban is elgyengül lelkem egy kicsit az otthon után. Kalandunk azonban ennek ellenére nem áll meg, hiszen folyamatosan gyártjuk a programokat, hogy apránként felfedezzük Budapestet.

Már hétfő estére rég beprogramoztunk egy Hello, WMN! estet. Élmény volt látni és hallgatni azokat az újságírókat, akik nap mint nap inspirálnak minket írásaikkal. Nem mellesleg élőben merőben más volt D. Tóth Kriszta és Szentesi Éva is. Sokkal szebbek, mint a képeken. Az est témája a generációk közötti harc volt, a meghívottak pedig Deli Csenge gimnazista, Tordai Teri és Horváth Lili színművészek (anya-lánya), Balatoni József, alias Jocó bácsi világa, történelemtanár, a WMN publicistája, Bábel-Szűcs Szilvia szociológus, az Anyapara blog alapítója és Steigervald Krisztián generációkutató. Rettentően kellemes és értelmes beszélgetés kerekedett ki, amelyet mi teljességében élveztünk, és talán még okultunk is belőle.

Egy kemény és zsúfolt keddi nap után a szerda sem volt pihenés számunkra, hanem elindultunk Isten háta mögé (na jó, csak Óbudára), és megnéztük a Budapest Galériában A látszat csal című kiállítást, amelyről reménykedünk, hogy jó kis bemutatót készítünk majd az egyik óránkra. Este előadáson vettünk részt, ahol a magyarországi sajtó reménytelen helyzetével szembesítettek minket híres újságírók. Tartalmas nap volt. Viszont nekünk ez nem volt elég, a tartalékunkban lévő energiával csütörtökön vásárolgattunk és persze nem csak kaját, hanem mást is (hoppá! ☺), majd este szobatársammal és csoporttársaival a Deák téri óriáskerék mellett élveztük a pesti éjszakát.

Azt hiszem, hogy olyan napom, mint a pénteki, rég nem volt. Délben indultunk el otthonról és körülbelül este 10 óra után értünk haza. Tervünk szerint az első programunk a Füvészkert meglátogatása volt, amit sikerült is kisebb-nagyobb eltérésekkel teljesítenünk, mivel mi egészen másfelé indultunk (naná, hozzuk a formánkat!). Mennyei érzés volt a sok betonvár után a növények és fák között tölteni a delet, hallgatni a különböző madárfajok csicsergését és élvezni a meleg napsütést. Nem hinném, hogy ez volt az utolsó alkalmunk itt. A Füvészkert látogatása után úgy döntöttünk Ágival, hogy engedünk a kísértésnek, és egy jó kis kürtöskalácsot megveszünk, hogy emlékeztessen a hazai ízekre, amiben a kürtöskalács természetesen nem okozott csalódást. Meglátogattunk egy kis vintage vásárt is, amely régi ruháival és ékszereivel visszarepített az időkben, s noha üres kézzel jöttünk el onnan, biztosan visszatérünk még.

Megéhezvén, elmentünk a hozzánk közel lévő plázába, ahol megebédeltem/vacsoráltam. Elhaladva a második emeleti mozi mellett Áginak az a spontán és briliáns ötlete támadt, hogy nézzünk meg egy filmet. Simán belementem és a Kincsem kalandfilmre esett a választásunk, ami teljesen elrabolta a szívünket (legfőképp Nagy Ervin, de pszt! ☺). Jól kidolgozott film volt, apró, de annál viccesebb poénokkal, a szenvedély és a hazafiasság sem hiányzott.

A szombati napot kivettem magamnak, és semmi mást nem csináltam, csak a szobában ültem és sorozatoztam. Unalmasnak tűnik, de számomra remek érzés volt. Szüksége van az embernek egy olyan napra, amikor kipiheni magát és csak magára koncentrál. Még Budapesten is. A vasárnapot pedig rokonaimmal tölthettem.

Az ittlétünk második hónapjának is lassan vége, és sajnos a július eleje is biztos léptekkel közeledik. Nem szeretném, hogy befejeződjön, mivel ez a két hónap már életem egyik legjobb élménye, amit soha nem fogok elfelejteni, s ami telis-tele lesz feledhetetlen emlékekkel, jó barátokkal, gyönyörű tájakkal, rengeteg múzeumlátogatással és számtalan emlékezetes éjszakával.