Otthon, édes otthon

Kilenc hét önellátó üzemmód és sok-sok budapesti kaland után a hazatérés gondolata már jóval azelőtt izgatottá tett, hogy néhány nappal húsvét előtt felültem volna a Kézdivásárhelyre tartó buszra. Hiszen Budapest ide vagy oda, édesanyám főztjét, az otthon érzését, hangulatát semmi nem tudta igazán pótolni. Ám főleg azt nem, amikor hosszú idő után magamhoz ölelhettem azokat, akiket szeretek és együtt lehettem azokkal, akik igazán számítanak.

Az első otthon töltött nap pedig mi mással telt volna, mint meséléssel, meséléssel és még több meséléssel. Hiszen két hónap elmaradt beszélgetésén nem lehet túl gyorsan átesni, nem lehet elhamarkodni, ezért mi jól megadtuk a módját a viszontlátás örömének, többek közt egy-két Igazi Csíki Sörrel, ami biztosította a jó hangulatot!

Az ezt követő két nap a húsvéti készülődésről szólt. Ismét együtt süttünk-főztünk anyukámmal, takarítottunk és én végre nem kellett azon aggódjak, hogy mit eszek ebédre, mikor lesz szabad hely a mosodában vagy éppen hogyan jutok el A-ból B pontba anélkül, hogy eltévednék vagy rossz buszra ülnék fel. Mert hiába szeretem Budapestet annyira, a tömegközlekedés még mindig nem lopta be magát túlzottan a szívembe, a vezetés élménye viszont annál is inkább.

Húsvét vasárnap (ugyanez érvényes karácsony napjára is) a családi ebéden kívül mára már egybeforrt számomra a szentléleki bállal is, ahol minden évben összegyűl a környék fiatalsága és hajnalig tartó mulatsággal teszi fel a habot az ünnep tortájára. Idén ez a bál még különlegesebb volt, hiszen találkozhattam azokkal az emberekkel, jó barátokkal, akiket régóta nem láttam, jót beszélgettem, még jobbat táncolhattam velük, és együtt örülhettünk annak, hogy ha csak rövid időre is, de még mindig jelen vagyunk a másik életében.

„Aki éjjel leány, legyen nappal is az”, tartja a mondás, és ez mikor máskor lenne a legtalálóbb, ha nem húsvét hétfőn? Az egész éjszaka tartó bál után az ember legszívesebben azt kívánná, bárcsak egész nap ki se kellene mozdulnia az ágyból. Ehelyett én már korán reggel, tíz órakor ünneplőben vártam a locsolókat, akik jó szokásukhoz híven idén sem hagytak cserben, így én ezúttal sem úsztam meg szárazon, bár azt azért meg kell említeni, hogy pár pillanatig hálás voltam az áprilisi hónak és hidegnek, mert neki köszönhetően idén jóval kevésbé áztam el, mint az elmúlt években.

Ha az ember olyan környezetben nő fel, mint Székelyföld, magától értetődőnek veszi a természet közelségét, a friss levegőt és azt, hogy bármikor elmehet egy hosszú erdei sétára. Ám amikor elköltözik a szmogos betonvárosba, ahol a legtöbb esetben csak parkokban lát fát és füvet, hirtelen még jobban értékelni kezdi mindezt. Ebből a gondolatból kiindulva, az elmúlt két évben tettük szokássá azt, hogy amikor végre az egész család otthon van, néhány órát együtt töltünk a természetben. A virágba boruló, zöldülő, ébredő erdők, hegyek látványával ezúttal is megtöltöttem az éléskamráimat, jól elraktároztam, és mindent magamba szívtam, mert tudom, hogy a nagyvárosban bármikor szükségem lehet rá.

Az ünnep elteltével az otthon töltött idő vége is vészesen közeledni látszott, ám addig mégsem mehettem sehová sem, amíg nem találkoztam a legjobb barátnőimmel, akikkel kibeszélhettük a fontos és kevésbé fontos (szerelmi) ügyeket, akikkel rengeteget kacaghattam, és akiktől mindig nagyon nehéz elválni.

Aztán egyszer csak ott találtam magam keserédes mosollyal, izgatottan a Budapestre induló busz előtt állva, kezemben a bőröndömmel, ami már megint túl nehéz lett, de tudom, hogy ezúttal is csak jó dolgok kerültek bele (mosolyok, ölelések, csókok és egy csomó fagyasztott kaja, hogy sokáig tartson). És azt is tudom, hogy bár ezek majd mind jól fognak jönni, hazafelé is akad majd jó pár dolog, amit hozhatok (élményeket, történeteket és sok-sok tapasztalatot).