Az utóbbi időben úgy érzem magam, mint Shrek, amikor Fiona szüleihez tartanak a kastélyba, és az úton Szamár folyamatosan azt kérdezgeti tőlük, hogy „Ott vagyunk már?” Amire először kedves választ kap, hogy „még nem”, majd amikor alig telik el egy kis idő, és újra felteszi a kérdést, megkapja rá a változatlan választ. Shrek egyre ingerültebb, míg végül kijelentheti, hogy „igen”, megérkeztek.

Az én esetemben viszont Szamár szerepét nem egy személy, hanem a körülöttem lévő emberek töltik be, akik minden találkozás alkalmával nagy mosollyal az arcukon és nyájas hangon megérdeklődik, hogy „na, mikor költöztök?” Eleinte még mosolyogva ismertetem a helyzetet, hogy egyelőre nem, mert a régi lakást nem adtuk el, ezért még sehová nem megyünk. A beszélgetések többségénél ezzel a válasszal ezt a témát le is zárom, mehetünk a következőre. Viszont amikor már a huszadik-harmincadik alkalommal kérdezik meg ugyanezt – ugyanazok az emberek, akik mondjuk tegnap is feltették ezt a kérdést –, azt érzem, hogy valaki csapja már le aranyosan őket! Viszont csak úgy finoman, hogy emlékezzenek rá, ezt a kérdést ne tegyék fel a következő találkozásunkkor, mert a hócipőm is tele van a költözéssel, és egy nap alatt semmi sem változott.

Ha mindez nem lenne elég, akkor még ott van a rokonság is, akik olykor a délutáni alvásom legpihentetőbb szakaszában hívnak fel, csak azért, hogy elmondják, milyen csúcsszuper ötletük támadt a dolgaink bepakolásának praktikus kivitelezéséhez. Egyeseknek a mi ruháinknak egyik helyről a másikra való gondos átcipelése okoz fejtörést. Másoknak az, hogy a poharakat mégis mibe fogjuk tenni, hogy azok ne törjenek össze. Van olyan is, akit ezek a dolgok hidegen hagynak. Ő mindössze annyira kíváncsi, hogy ha szekrény még nincs a házunkban, akkor a dobozokból fogunk-e szekrényt építeni és onnan szedjük majd ki a ruháinkat, mint abban a számítógépes játékban, amelyben – mérnöki tudást igényelve – megtervezed a saját kertes házadat.

Olyan ez a költözés, mint egy rémálom. Folyamatosan kérdésekkel bombáznak, amikre már csak azért sem adok olyan választ, amilyet várnak. Az a legszebb az egészben, hogy legszívesebben már pirossal írnám fel a homlokomra, hogy ha fel mered tenni nekem azt a bizonyos kérdést, akkor vállald a következményeket! Nos, ezek fényében te elég bátor vagy ahhoz, hogy megkérdezd, mikor költözünk?