Négy ember ül az asztal körül. Két lány és két fiú. Nem volt jobb dolguk hétfő este, hisz mit számít, hogy nyakukon a vizsgaidősuck. A lányok még tavaly ismerték meg a fiúkat… december utolsó napjaiban, az internet világában. Január közepére elérték azt a szintet, hogy ki mertek lépni komfortzónájukból. Így kerültek ezek a digitális bennszülöttek a Blériotba. Nem igazán tudják, hogy viselkedjenek, hisz most egy emoji nem old meg semmit, egy kép nem mond többet ezer szónál, a „seen” nem fejezi be egy bizonyos időre a beszélgetést. Itt és most jelen kell lenni. A fiúk a találkozás előtt gondoskodtak a hidratálásról. Talán a kelleténél picit jobban. A lányok nem mostak hajat. Ez frusztrálja őket. És nemcsak ez. Mit kéne most mondani? Egyik elkezdi ezt, másik azt. Mindenki azzal kommunikál, akivel úgy érzi, van közös téma. Kínos kacajok, csendek, randomságok. Farkasszemet néznének az előttük ülő, ellenkező nemű társukkal, ha képesek lennének tartani a szemkontaktust. Elfogy az első sör. Megjelennek a rövid, de jelentőségteljes érintések, megcsillan néhány halvány, félénk szikra a szemekben. Elcsattan néhány csók, rengeteg csípős megjegyzés. Elmenekül néhány szem mogyoró. Még mindig kínos bent a levegő. Kettesével mennek ki cigizni, hátha kint jobb. Így végre beszélhetnek azzal, aki miatt kimentek eredetileg. Senki nem tudja, mit akar a másiktól. Éjfél. Tessék hazamenni. Következtetések levonva. Ez egy megismételhetetlen élmény marad, amit meg sem kísérelnek megpróbálni újra.