Gyerekek, mesélek nektek egy hihetetlen történetet. És nem, nem azt, hogyan jártam anyátokkal, hanem az egyetemi éveim történetét. Nem, nem vagytok megbüntetve és igen, ez eltarthat egy darabig.

Az egész három évvel ezelőtt kezdődött, egy sárga e­sernyővel. Vagyis nem is az e­sernyővel, hanem azzal az őrült emberrel, aki ilyen gyönyörű napsütéses reggelen esőernyővel jár. Te jó ég, hova kerültem! – motyogtam magamban. A büszkeségem viszont nem engedte, hogy visszaforduljak, úgyhogy lihegve megmásztam a BBTE Biológia és Geológia karának épülete felé vezető hegyet. Emlékszem, az első hetem kész pokol volt. Szinte mindenhonnan elkéstem, ráadásul még a termeket sem találtam és nemegyszer nyitottam be (térképpel a kezemben) idegen tanárok irodájába. Pedig én voltam a kolozsvári, a legtöbben tőlem várták volna el, hogy útba igazítsam őket.

Az áttörést a késő estéig húzódó gerinctelen állattan laborok jelentették. Szünetekben az első emeleti teraszon ácsorogtunk és addig beszélgettünk, amíg a tanár az erkély ajtaján kopogtatva vissza nem hívott órára. Olykor más diákok is csatlakoztak hozzánk és gólyatáborig már az egyetem diákjainak jó részével köszönőviszonyban voltam. (Azért ne gondoljátok, hogy ez olyan nagy kar, mint mondjuk a közgáz.)

Az idő telt. Már fel sem tűnt a csigalépcső nyekergése, és a hegy közepénél sem álltunk meg minden reggel felszusszanni. Az először olyan érdekes mikroszkópok és zsilettpengék most már a laborok közönséges kellékei lettek, a táska mélyére gyömöszölt laborköpeny pedig egyre gyűröttebb. A füzeteinkben ritkábban éktelenkedett befejezetlen gondolat, és a jegyzetelés sem tűnt már annyira idegennek.

A sárga esernyős ember viszont újra eszembe jutott. A gólyabál után a bulira indultunk a központba, amikor valami megijesztette a varjakat. Eszeveszetten futottunk lefelé a dombon és már a domb aljában voltunk, amikor valakit nyakon talált… egy kis meglepetés. Annyira nevettünk, hogy valaki nekiment egy oszlopnak (mai napig tagadja). Ekkor értettem meg, hogy a sárga e­sernyő nem az őrültség jele volt. Vagy ha igen, akkor mind őrültek vagyunk. Talán ekkor éreztem először, úgy igazán, hogy ide tartozom.

Ez az érzés azóta sem változott, hiszen szinte mindennap tanultam valami újat. (És ki ne szeretné olyan érdekességekkel bombázni a nem biológus ismerőseit, mint a csikóhalak párzási szokásai?) Majd jött az első terepünk a Duna-deltában és akkor rájöttem, hogy terepbiológus szeretnék lenni. Lassan két év telt el azóta, de megingathatatlan vagyok. Gőtéket és gyíkokat keresek, madarászok, és amikor csak tudok, terepre járok.

És végre, három év után csak mosolygok azokra, akik azt mondják, hogy „Ó, biológiára jársz? Biztosan tanár akarsz lenni!”, mert tudom, hogy a biológia messze nemcsak ebből áll. Napjainkban egyre nagyobb hangsúlyban részesül az élet védelme, és az emberek kezdik kapisgálni, hogy nem véletlenül kezdődik minden katasztrófafilm egy figyelmen kívül hagyott tudóssal. És amikor a világ majd észhez tér, nagyon is szükség lesz az orvosi biológusokra, a mikrobiológusokra, a terepökológusokra (és -biológusokra), a természetvédőkre és sok más képzett szakemberre, akik most még az egyetem padjait koptatják.