Hogyan rohanj a veszTEDbe kritika

Tudniillik, a viccek akkor a legjobbak, amikor hároméves szinten megmagyarázzák őket másodpercekkel a megvalósításuk után, egy 18+os filmben. De ha ez nem elég minőségi móka a nagyközönségnek, juhos szóviccek, a klisé filmzenék szerencsekerekéből származó háttér-melódiák, majd fejünkhöz vágott szociális kommentár.

Mi magyarok még a magyar cím miatt is szinte örvendhetünk, mert nem szabad elfelejtenünk MacFarlane előző mesterművét, aminek annyi állt a forgatőkönyvében, hogy „ A beszélő maci káromkodik és ez tökéletesen elég egy másfél órás filmnek! ”. De ugyanazokról az emberekről beszélünk, akik „Jumper”-ből Hipervándort csináltak, szóval senki sem kell meglepődjön.

Noha, ez egy infantilis és mosolyt sem előidéző jelenet, a magyar fordító ipar helyzetét tökéletesen ábrázolja.

Mielőtt tovább megyek, belátom, hogy szerintem MacFarlane a szegény ember „komikus” Quentin Tarantinója, bár a viccekben sem jobb, mint ő. Ha van egy poénja, azt mindig a fejedhez vágja, aztán addig megismételi, ameddig még az utolsó Adam Sandler rajongó is megérti. Aztán a társadalomkritikái is olyan finomsággal vannak csomagolva, mint egy CFR-U szurkolók közti beszélgetés. Eme alkotás meg nem gondoltatott át velem semmit.

Ugyan vannak jobb, kreatívabb koncepciók a mai (társadalmi) problémák poénok általi kiemelésekor, legyen az vallás-, „részeg lovaglás”-, vagy finomabb videójáték-előítéletekkel szemben, ezek kis számban vannak a „kacagjunk, mert random” viccekkel szemben és kivitelezésük is közepes.

 Ahogy most én is teszem, a film is, újra és újra, egyre explicitebben kiemeli a neki nem tetsző dolgokat.

A centrális témák a nyáj mentalitás, az emellett működö felszínesség, illetve az igazi értékek mivolta – ennyit értékelni is tudok. De a MacFarlane számára kihagyhatatlan táncos-énekes jelenetek, a főszereplő (akit MacFarlane maga játsszott) KONSTANS monologizálása, Liam Neeson, illetve Neil Patrick Harris teljes pazarlása már nem elnézhető. Az utóbbi, természetesen teljesen véletlenül ki kellett nyögje a „Challenge accepted! ” szavakat is. A karakterek sablonmivoltát legalább a film zenei aláfestése is teljesen helyesli.

De Charlize Theront semmi sem tudja elrontani és karakterén keresztül egy kis lelket is kap a film.

A legfurcsább dolog az, hogy az utóbbi tíz év egyik legvagányabb „cameo” jelenete is pont ebben az alkotásban található meg. Annyit mondhatok, hogy a klasszikusabb sci-fi rajongói biztos értékelni fogják. Talán Bill Murray pár perce a Zombielandban (tudom, SPOILER az ötéves filmhez) hasonlítható még ehhez. Majd a záró másodpercekben is újra láthatunk egy egyént, aki most nem lovon van. Szóval éljen a cinematikus intertextualitás!

Tehát, ha egy vicces 14 évesnek tartod magad, irány a mozi, ha meg nem, ülj csendben a székedben és képzeld el, mi lett volna, ha Shane Black írta, illetve rendezte volna ezt a művet. De ha majd összeülsz a haverokkal és kibérled az egereddel, pár mosolyt valószínűleg fog csalni az arcotokra… ha nem vagytok ürülék-érzékenyek.

Köszönöm az olvasóm figyelmét!