Nyugat-Európában van egy ország, amelyet akár meseországnak is hívhatnánk. Nem túl nagy, de annál sokrétűbb és bámulatosabb. Ebben a meseországban (amelyet ismertebb körökben csak Belgiumnak neveznek) található egy város, amely – jogosan – Európa kulturális fővárosa volt 2002-ben, de észak Velencéjeként is emlegetik. Ez a város nem más, mint Brugge, Belgium ékszerdoboza.

Amint megérkezik az ember lánya ennek a csodavárosnak a központjába, azonnal magával ragadja a méltán híres és közkedvelt belga csokoládé testes illata és a kisgyerekek lágy kacaja, akik léggömbjeikkel önfeledten szaladnak végig a macskaköves sétálóutcákon. A városban félhomály, a nap épp lemenőben, a késő áprilisi kellemes időjárás bevonzza a lakókat a város szívébe. Ez az emlékkép, amit felelevenítettem, 2015-ből származik – ekkor még nem volt koronavírus, nem hordtunk maszkot és nem féltünk megölelni egymást.

A város 2000-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára többek között annak köszönhetően, hogy a városközpontban a középkor óta nem történt jelentős változás, autentikusan őrzi a kor építészeti stílusát. Erről tanúskodnak az óvárost övező régi erődítmények és malommaradványok. Senkit nem akarok dátumokkal, százalékban kifejezett adatokkal és felsorolásszerű történelmi tényekkel untatni, szóval álljon itt csak annyi, hogy Brugge a 13. században kapta meg a városi jogot és ettől fogva – kezdetben csak a Németalföldön, majd világszerte – jelentős gazdasági, kulturális és építészeti csomópontnak számított. A 19. század derekától vált a világ közkedvelt turistacélpontjává és az is maradt mind a mai napig. A várost gyakran emlegetik észak Velencéjeként is, minden bizonnyal az Olaszországra emlékeztető szűk, macskaköves utcáknak és a várost átszelő csatornáknak köszönhetően.

A középkori építészet emlékei javarészt érintetlenek maradtak, mint például az Onze Lieve Vrouwekerk, vagyis a Miasszonyunk templom, amelynek tornyait Európa legmagasabb kőtornyai között tartják számon. A templom kereszthajójában található Michelangelo Madonna a gyermekkel nevű szobra, az egyetlen általunk ismert alkotása, amely még a művész életében elhagyta Itáliát. A teljes városfelépítés arányos: egyensúlyban tartották a középkori mementókat a modern építészettel.

Nem mehetünk el szó nélkül a várost keresztbe-kasul átszelő csatornák mellett sem: a városközpontban és környékén sétálgatva fából eszkábált kis hidak alatt folyik a sekély víz, de kisebb tavak, állóvizek is tarkítják a városi látképet. Itt könnyűszerrel figyelhetünk meg kacsákat és hattyúkat, amiket a tiltás ellenére előszeretettel etetnek kenyérmorzsával és pattogatott kukoricával az arra tévedők. 

Nem tudnám hitelesen bemutatni és átadni a város hangulatát anélkül, hogy szót ejtenék az emberekről, akikkel itt találkoztam, akár csak egy vásárlás erejéig. Ha az ember Brugge-be látogat, fel kell készülnie a nagyfokú etnikai, kulturális és nyelvi diverzitásra: minden második lépésnél új nyelv vagy kulturális szimbólum üti meg az ember szemét, fülét. Én főként a holland nyelvhasználattal találkoztam rövid utam során, de ha valaki csak németül, franciául vagy angolul tud, ne ijedjen meg, hiszen így is el lehet boldogulni. A macskakövön korzózó emberek jelentős hányada barátságos és segítőkész, készségesen állnak rendelkezésünkre, ha útbaigazítást kérünk vagy látszik rajtunk, hogy nem tudjuk, merre tartunk. Külön kiemelendőnek tartom a szuvenír-és édességboltokat, ahol órák hosszat elidőzhet a kíváncsi turista még akkor is, ha nem áll szándékában vásárolni. Az egyik legkedvesebb emlékem a belga „Édenből” éppen egy csokoládébolthoz köthető: két barátnőmmel bementünk a számunkra legszimpatikusabb üzletbe, hogy magunknak és szuvenír gyanánt csokit vegyünk, hiszen, ha az embernek lehetősége nyílik Belgiumba látogatni, úgy dukál, hogy belga csokoládéval térjen haza. A butikban minden volt, mi szem-szájnak ingere: táblás csokoládé, friss forró csoki, különböző sütemények és megannyi nyalánkság, amit felsorolni is nehéz. A bőség zavarában nem tudtuk eldönteni, merre nézzünk, mit válasszunk. A középkorú, kedves mosolyú elárusítónő, látva, hogy eltévelyedett turisták vagyunk, odajött segíteni a választásban: kóstolót hozott azokból a termékekből, amelyek közül nem tudtunk választani és mesélt néhány rövid történetet az egyes csokik készítéséről vagy forgalmazásáról. Miután sikerült zöld ágra vergődnünk az ajándékokat illetően, kifizettük a holmikat, amelyeknek – óvatosan jegyzem meg – elég borsos áruk volt, tehát ezzel is számolni kell. Az „adásvétel” után a hölgy jó utat kívánt, mi pedig a segítséget megköszönve jó élménnyel távoztunk az üzlethelyiségből. Bár ez a történet a mai napig kellemes nosztalgiával tölt el, ha eszembe jut, hat év távlatából szomorúságot is érzek, hiszen egy ilyen kereskedői gesztusnak egészséges körülmények között normálisnak és nem maradandó emléknek kellene lennie.

Kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer lehetősége legyen meglátogatni ezt az elragadó, mesébe illő helyet. Ezt saját magunknak kell látnunk és megtapasztalnunk. Aki nem járt még ott, a beszámolók alapján azt is hiheti, hogy ennek a mesének a fele hazugság. Pedig nem az.