Sárgán virított felettünk a villanykörte, kikacagta a késő őszi árnyakat. A fénysugarak befurakodtak a dohos gerendák, deszkák közötti hézagokba. Heves vitába kezdtek a pajtaajtót tologató széllel is. Nem tűrhették, hogy emez folyamatos helyváltoztatásra ítélte a réseket, amelyeken nekik szökni kellene. A helyzeten az sem segített, hogy ötévesként teljes beleéléssel és odaadással támogattam a gyengébbet néhány apróbb rúgással. A küzdelmünknek édesanyám vetett véget. Letette a kezében tartott vödröt, felállt a sámliról és arrébb húzta a kisszékem. Ezután visszaült folytatni a tehénfejést. Úgy csinált, mintha semmi nem történt volna, pedig elrontotta a játékomat. Az arcán tükröződő feszültség és egy lehetséges szidás elkerülése végett nem mertem azonnal megmozdulni. Csak figyeltem.

Szemügyre vettem a számon távozó levegő táncát, a ki nem hordott trágyakupacba döfött villát s a földön heverő kefét. Lestem, mikor hajol új adag szénáért anya kedvenc tehene, Szegfű. Mindig olyan lassan s alaposan rágott a marha, hogy nem értettem, miért nem Csigának hívják. Bámultam, ahogy a tej ritmikusan ütődik az edény oldalának, s hozzátársítottam a többi muzsikát. Azon az estén számomra ciripelt minden tücsök és nekem zizzent minden szénaszál. Velük együtt ütemre billegtem én is a legegyenetlenebb kétlábú sámlin, amit el lehet képzelni. Nem gondolhatta anya, hogy ilyen lehetőségeket elszalasztok. 

Szerintem ugyanabban a pillanatban ugyanazon okból mosolyodtunk el. A zaj hallatán felnézett. Egyenesen rám szegezte kék szemeit. Egy hal vergődéséhez hasonló mozdulataim láttán, amelyekkel igyekeztem apró testem ellenére mozgásban tartani a sámlit, a kacagást ő sem tudta visszatartani. Homlokán kiültek a ráncok s rövid göndör haja mintha az ég felé ugrált volna, de nála szebbet ott és akkor nem láttam. Munkája végeztével együtt léptünk ki a sötétbe. Hideg volt, de az otthon hidege. Megtámogattam cipekedését egy kézzel, bár gyanítom, nem volt nagy haszna, hisz utána ugrálva indultam el. A dombon felfelé anya már csak arról beszélt, hogy mit készít vacsorára apának.

Azóta eltelt tizenhat év. Már nincs a helyén a fapajta, sem Szegfű, sem anya. Az istállót habszivacs téglákból építették újra. Állatok helyett ott már csak fűtéshez szükséges fát tárolnak. Míg én felnőttem s elköltöztem, édesanyám ráncai maradandóvá váltak. Barna haját immár hosszú téli takaróra cserélte. De ha a szemébe nézek, ugyanazt látom, mint akkor. A csodát, a mosolyt, a gyereket, a sárgát.