Bővebben…

Sokakban fogalmazódott meg ez a kérdés. Láthattunk nevetést, értetlenül bámuló arcokat, döbbenetet, és frusztráltságot, na meg egy becsapódó ajtót. A hozzá intézett kérdésekre tudása és meggyőződése szerint válaszolt, amelyet az ott lévők többsége nem értett meg. Úgy vélték, túlságosan általánosító, és semmi konkrét, megfogható dologgal nem szolgálnak a válaszai. Ezért el is hangzott, hogy a Kommunikációs Napok arról (is) kellene szóljon, hogy megértsük egymást, értsük azt, amit a másik fél mond. A számos meg nem értett válasz eredménye elégedetlenség, és csalódás lett, de a gúnyolódás sem maradhatott el, valamint az a bizonyos ajtó is becsapódott. Vonatkoztassunk el. Nem ilyenek vagyunk mi? Elégedetlenek, csalódottak, sablonosak. Nem kényelmesebb nekünk csak úgy felállni és kimenni – vagy netán ott maradni, és összesúgni a kollegával, hogy mekkora gyökér ez a srác, játssza itt az eszét – mintsem megpróbálni megérteni, de legalábbis elfogadni, tolerálni azt, amiről beszél, ha már ugye nem értjük, és ha már ugye meghívott. Szerepjáték, vagy önmagát adja? Nem könnyű elfogadni azt, ha a másik más nézeteket képvisel, más az életfilozófiája, más a mentalitása, más, más, más.

Megjegyzések sorozata: ez nem normális, ez csak egy maszk, felépített korlát, megtervezett szöveg, betanulta, ő egy frusztrált gyerek.

A hangulat szikrázik, néhány ideg majdhogynem pattanásig feszül. Az előadó ül, szemléli, és elemzi a történteket, amiből következtetést von le, és eldönti, hogy ez őt mennyire befolyásolhatja. Közben persze válaszol.

Elfogadni a szubjektivitás gondolatáról való lemondást nem tűnik sem reálisnak, sem logikusnak, hisz az tesz minket emberré, individuumokká. Nem. A ránk ható ingerek tesznek minket emberré, egyénné, és attól függően alakul a személyiségünk, hogy mennyire tudatosan engedjük az ingereket befolyásolni, közreműködni. Valamiért megtanultuk azt, hogy elmondjuk a véleményünket mindenről, miközben semmiért nem teszünk semmit. Jön egy srác, akinek kőkemény személyisége van, jól megalapozott és megformált életfilozófiája, de mi csak azért is rámondjuk, hogy nem normális, mert mi aztán tudjuk, hogy mi a normális.

A kis világunkban, ahol egyre hangsúlyosabban hirdetjük az elfogadást, 50 perc erejéig mégiscsak visszaszorítjuk megértő, toleráns és elfogadó énünket. Nehéz munka elfojtani a jobbik eszünket, ugye?

A jó és a rossz illúzió csupán a te fejedben van! A fejed a világ, használd! 😉