Valószínűleg senkinek nem mondok újat azzal, hogy a kommentkultúra az elmúlt években jelentősen visszaesett. Nehéz is lenne ezt nem észrevenni. A híroldalak hozzászólásait nézegetve értelmes viták helyett gyakran csak szélsőséges véleményeket olvashatunk. Ezeken persze olykor jól lehet szórakozni, mert a megalapozatlan kifakadásokat nehéz komolyan venni.

Néhány csoportban minden egyes poszt láncreakciót indít el. A kommentelők kiéhezett ragadozóként várják, hogy lecsaphassanak áldozatukra. Nem válogatnak túl sokat a kifejezési eszközök között, mindent bevetnek annak érdekében, hogy aktuális ellenfelüket porig alázzák. Ha egymás sértegetéséről van szó, nem ismernek határokat, agyuk ebből a szempontból kifogyhatatlan kincsesbánya. A kommentek között böngészve mindig találhatunk olyan szóösszetételeket vagy hasonlatokat, amelyekkel eddig nem találkoztunk a magyar nyelvben. Ezek többsége nem szalonképes, úgyhogy itt csak keveset idézhetek közülük. Az elmúlt hónapokban például találkoztam már „majomtetű” és „gelesztás féreg” kifejezésekkel, de mindannyian tudjuk, hogy ezek visszafogott jelzőknek számítanak. Értelmes, kifejtett véleményt valamiről sajnos már egyre ritkábban olvashatunk, valószínűleg azért, mert sokan nem akarnak kakukktojások lenni a nyelvújítók között és értelmetlennek látják a velük való vitatkozást.

Ha már legutóbbi írásomban a kategorizálásról beszéltem, érdemes megemlíteni, hogy a negatív kommentelők között is több típust különböztetünk meg. Az egyik ilyen például a tagadó, aki a járványhelyzet első évében gyakran hallatta a hangját. Több hónap után sem lehetett meggyőzni őt arról, hogy a körülötte lévő történések valóságosak, a vírus pedig létezik. Másik érdekes típus az agresszív támadó, akivel a moderátoroknak rendszeresen meggyűlik a baja. Minden emberben képes észrevenni a hibát és nem viseli jól, ha rajta kívül bárki más élesen hallatja hangját a közösségi oldalakon. Konfliktuskezelési módszere egyszerű, legjobb esetben is kapálni küldi azt, aki nem tetszik neki. Nem kezelhető sokkal könnyebben a ragaszkodó típus sem, aki nem feltétlenül beszél trágárul, de lehetetlen lebeszélni megalapozatlan véleményéről. Valószínűleg neki rengeteg ideje lehet, mert minden hozzászólását kétoldalasra írja, a vitákban pedig biztosan tovább bírja ellenfeleinél. Az állandó politizáló minden témát kapcsolatba tud hozni a rendszerrel. Bármi rossz történik az életében, szerinte mindenért a kormány felelős. Viccelni egyik típussal sem lehet, ugyanis ők általában a mémoldalak posztjait is vérkomolyan veszik, elhallgattatni pedig csak tiltással lehet őket.

Magam nem vagyok túlságosan aktív, ami a közösségi médiában való tartalommegosztást illeti, és ha közzé is teszek valamit, nem terjed el olyan széles körben, hogy a negatívok megtaláljanak. Előbb-utóbb viszont valószínűleg minden újságíró életében eljön az az idő, amikor megalapozatlan támadásokkal kell szembenéznie és nem árt, ha előre eldönti, hogyan fog ezekre reagálni. A legegyszerűbb megoldás az, hogy sehogy, mert ezekbe a végtelen vitákba felesleges belemenni és szerencsére nem is vagyunk kötelesek erre.

A jelenség okai egyébként egyszerűek. Az algoritmus azokat a tartalmakat kínálja fel nekünk, amelyek korábbi kereséseink alapján a leginkább érdekelhetnek minket. Az még a jobbik eset, ha ezekre egyáltalán rákattintunk, mert gyakran csak a címüket és a kiajánlójukat van türelmünk elolvasni. Ezzel tovább torzíthatjuk a fejünkben kialakult egyébként sem tiszta képet. Nem véletlen tehát, hogy egyre nehezebben fogadjuk el, ha valaki más szemszögből látja a dolgokat, mint mi. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az éremnek két oldala van, egyiket sem szabadna figyelmen kívül hagyni, ha közelebb akarunk kerülni az igazsághoz.

Az összezavarodás másik oka az lehet, hogy a közösségi médiában az álhírek is sokáig keringhetnek szabadon, az emberek pedig gyakran nem tudják kiszűrni, hogy melyik infó érkezik hiteles forrásból. Nem tesznek különbséget a bulvár és a minőségi sajtó között sem, és fogalmuk sincs, hogy az általuk fogyasztott tartalmak írói milyen forrásokból tájékozódnak. Emiatt mindenkit egy kalap alá vesznek és bizalmatlanok lesznek a médiában dolgozókkal szemben is. Ostoruk gyakran annak a hátán csattan, aki a legkevésbé érdemli meg.

A közösségi média manipulatív hatásai sajnos nem merülnek ki az eddig leírtakban. Idővel akár számunkra nem előnyös tettekre is késztethet minket az algoritmus. A jelenség veszélyeit leginkább a Társadalmi Dilemma című film szemlélteti, amelynek fiktív szereplőjét, Bent a közösségi oldalain olvasott tartalmak ráveszik, hogy menjen el egy tüntetésre, ahol később a rendőrök letartóztatják. Az adott jelenetben a tüntetők egyszerre viselkednek agresszív zombiként és irányított robotként. A közelmúlt példáiból kiindulva ez a valóságban sem nézhet ki másként.

Kattintásainkkal a hirdetők mindig jól járnak, ezért a közeljövőben kevés az esély arra, hogy bármi jelentősen jó irányba változna a közösségi médiában.