A kollektívvilág mint a kommunista rezsim koronája ismeretes a közélet számára, de mi a helyzet a székely, vidéki forgatókönyvekkel? Idős hölgyek emlékeztek vissza, milyen volt azokban az időkben. Első ízben Ida nénit kérdeztem, akit férjével friss házasként talált meg a kollektivizálás, majd Anna néni osztotta meg emlékeit, aki fiatal lányként élte meg a társulást.

„Fiatalasszony voltam, akkoriban kerültünk össze a férjemmel, amikor a társulást elkezdték. De én akkor mán úgy rizgettem, mint a kocsonya mikor jöttek férfiak, úgy mondták nekik, hogy aggitátorok, hogy beszéljenek rá, de az én uram nem akart semmiképp béállni a kollektívbe. Féltem, mert volt akiket megcsepszeltek, amiért nem akartak együttműködni. Úgy lehet mi egészen az utolsók között álltunk be a rendszerbe végül. Első évbe, amikor megesküdtünk, aratáskor jöttünk a mezőről, s be boldogok voltunk, mert igen jó termés lett, örömömbe még a kőkeresztre a kalászból koszorút is köttem, s utánna változott meg minden, akkor nem es gondoltuk volna.”

„Itt a szomszédba lakott egy öreg, s ő úgy mondta volt: »Én nem állok bé csak a csepegő alá, ha ess. Sehova se állok bé.« Úgy megverték az öreget az ágyba, mint a lovat” – emlékezett vissza Ida néni keserű mosollyal az arcán.

Minden kezdet nehéz

„Az volt a helyzet, hogy volt két szép csikónk, de olyan a faluba több nem. Gyönyörű két jószág volt, s azelőtt egy pár hónappal, ahogy beálltunk volna a kollektívbe, eladtuk őket Szentgyörgyre. Azokat ők vitték volna, ha meglettek volna, az akkori kollektívelnök mondta a férjemnek, hogy nem fog kapni semmit. Úgy tudd meg, ezután két kerek esztendeig a férjem az elszámoláskor két lejjel jött haza, a lovak árát mind lehúzták a jussból. A gyermekek kicsikék voltak s a juss két lej volt, sírtam, tudd meg, erőssen sírtam akkoriban. Én a gyermekektől nem tudtam dolgozni, az uram a fejősteheneknél volt, mert ott kicsivel jobban lehetett keresni, s szépen, amit kellett volna nekünk adjanak, abból a lovak árát lehúzták.”

A közeli templomban megkonduló harang emlékeztetett a jelenre, egy alázatteljes perc után Ida néni így folytatta:

„72 ár répa volt kimérve kettőnknek, s azt meg kellett kapálni a szeredai határba. Elmentünk egy hajnalba, s mire hazajöttünk a csűr ki volt ürítve, a szekerek el voltak vive, mindenünket elvittek, mindent, mindent. Ott volt egy villa, kasza s egy gereblye, s kezdd meg vele az életet. Mit kellett menni s dolgozni, hogy valamit kapjunk, amiből élni lehetett! Az élelmet meghúzták, lapos fekete kenyeret s kék-szederjes csürkéket lehetett kapni, még most is betegedek el, ha rágondolok. Amikor a mezőről jöttünk haza, sorba kellett állni érte, s abból készítettél, amit tudtál. Egy évbe ha kétszer, húsvétkor s karácsonykor süttünk esetleg. Így volt, sokat kínlódtunk.”

Ha nem csurran, cseppen

„Pityókaszezon volt, s jártunk ki asszonyokul burjányolni. Voltak köztünk betyárabbak, pláne akik közel laktak, ők pakolták meg a kasokat, amikor jöttünk haza. Egy másik asszony s én nem mertünk soha elhozni többecskéket, a többiek azt es hitték egy darabig, hogy kémek vagyunk. Nekem a férjem megmondta, ha bé találnak zárni, ő nem bánja, nem tud kiváltani, semmink nincs, amivel. Volt eset, amikor a milicek jöttek arrafelé, s akkor aztán aki valamit hozott, az mind úgy hánta a kereszteket. Alig volt egy pár alkalom, mikor a nagy mezőn két-három nagy pityókát a kas aljába belévettünk, nem többet, csak egy kicsi pityókás tokánynak valót.”

„Éltünk, boldogultunk, ahogy tudtunk. Kicsidenként addig spóroltunk s dolgoztunk, hogy esszegyűlt valami pénzünk, akartunk venni új szekeret s szerszámokot. A férjem megtudta, hogy lenn, Tusnádon volt egy öreg, aki minden szekeret s szerszámot békent fáradt zsírral, hogy a kollektivisták ne vigyék el, s mi azt meg akartuk venni. Na, a férjem le es ment, a szekérre felpakolta, s hozta haza. Az utca végén éppen találta az egyik nagy kollektivista gazdát, s az nagy csúfandárosan még azt mondta neki, hogy ezeket te nem fogod használni, mert ezt is elveszik. A férjem erre felveszett erőssen, azt mondta, ő még egyszer az árát összegyűjti, de ebben a helyben az utca végén meggyújtsa az egészet.”

„Sok mindenről le kellett mondjunk, nem úgy volt a világ, mint ahogy most van. Soha el nem felejtem, akkoriba jöttek bé divatba ezek a tavaszi kabátok, s úgy fájt a szívem nekem is egy olyan szép kabátra. Azt mondta a férjem, hogy a kabátot a járomba, a másik tehen mellé nem lehet béfogni.”

Egy élet munkája valaki más portájára

„Az egész gyermekkoromra s emiatt az életemre is a pecsétjét rányomta az a világ” – kezdte mélyről jövő sóhajtással Anna néni a történetét.

„Kicsi leányka voltam, emlékszem, az emberek beszéltek, hogy a gazdálkodókat, s a mezőgazdaságot össze fogják vonni, hogy kollektivizálni fognak. De nem erőst értettem akkor ezt. Iskolába jártam, a szüleim dolgoztak, a bátyáim is, mint minden falusi. Nem telt el sok, s el is kezdték a társulást.”

„Nekünk szép nagy udvarunk volt, azon nagy istálló, kétrészes csűr, fásszínek, mert ott lakott a nagyobb bátyám s édesapámék egy kapun belül. A kollektívépületekbe nem volt elég a hely, mert ugye esszegyüjtöttek mindenkitől mindent, s akiknek nagyobbacska istállója vagy csűre volt, azt le akarták foglalni, így vettek szemet az udvarunkra is. Egy hajnalba, amikor az állatokot már elhajtották, bátyám s édesapám, s a szomszédok úgy ne, körbe, nekiálltak, s a csűrt lebontották. Nem engedték, hogy beléköltsenek a kollektivisták, szépen az anyagot a kert végibe esszerakták, s aztán később bátyám abból épített házat magának.”

„Édesapám életiben, s még halálakor is azt mondogatta, hogy »egy életet dolgoztam, s semmit nem tudok nektek hátrahagyni, semmivel kell hagyjalak«. Nem volt könnyű akkoriban, de nem volt mit csinálni, kellett menni, s valahogy egyik napot a másik után húzni. Állatot, földeket, szekeret, egyszer amit el lehetett képzelni, mindent elvittek, s amikor a kollektívet feloszlatták, nem adtak vissza mindent. Mi kaptunk vissza valami állatot, s egy néhány földet, viszont olyan is volt, aki még ennyit se. Lakott ott tőlünkön fennebb egy örmény család, biza jómódú, rendes emberek voltak. Egyszer jártam ott, s akkor láttam, milyen szép bútoraik voltak, ugye, akkoriba mindenki olyat csináltatott, amilyet a zseb engedett. Meg nem mondom már, hogy hogy hívták az asszonyt, de amikor a kollektívet bévezették, őköt a faluból elkergették. Egy kofferba, amit egy este alatt lehetett, összepakoltak, de ott kellett hagyjanak mindent. Abban a házban aztán valami kollektívirodát vagy mit nyitottak, s azt a sok szép bútort egy kollektivista felesége elszerelte, s használta, mert utána, évekkel később jártam oda, de arra a mintás faragott bútorra emlékeztem.”

„Ágnes nééknek volt két házuk a faluban, az egyik az utcasarkon az a nagy élet, amibe most laknak. A másik pedig ott volt, ahol most a milícia van, ez volt a kisebb, s ejsze a régebbi is. A kollektívidőbe ők ebbe laktak, ahol most a poszt épülete van. Úgy mesélte, hogy kaptak egy értesítőt a kollektívigazgatóságtól vagy honnan, hogy az egyik épületet bé kell adják a közösbe. Erősen rendes volt akkor a rendőr, amelyik ide volt helyezve, mert ő tanácsolta nekik, hogy szedjék magukat, s költözzenek át egy-kettőre a másik házba, adják be ezt a régebbit. Igaza es volt, mert az nagyobb területtel volt, a ház is sokkalta nagyobb volt, s így maradt meg nekik az, ahol most laknak. Amit elvettek, arról aztán úgy mondták, hogy az épületeket lebontották, és építették fel a rendőrséget” – tette hozzá Anna néni, és bár nem vele történt, mégis beleéléssel és együttérzéssel osztotta meg ezt a történetet.

Gyermekkor vége

„Piszkok voltak, erőssen piszkok voltak azokkal, akik nem voltak nagy kommunisták vagy kollektivisták. Tisztán emlékszem, s míg élek fogok is emlékezni, egy alkalommal valamelyik ünnepkor csomagot adtak az iskolásoknak. Szépen felállítottak sorba, ott a tanárok s igazgatók előtt, de nekünk nem adtak csomagot, csak azoknak, akiknek a szülei nagy kollektivisták voltak, párttagok. Szépen oda kellett álljunk mi is, s az orrunk előtt adták oda azt a csomagot, s néztük, ahogy örvendeznek neki. Borzasztó kellemetlen s rossz érzés volt, csak iskolások voltunk.”

„Szerettem tanulni. Emlékszem, akkor tanultunk az iskolába még oroszul, s egyedül én tudtam az osztályban felszámolni százig. De a tanár soha nem adott jó jegyet nekem se, s a többi egyszerű munkásgyereknek se. A kollektivisták gyermekeit feltették a pódiumra, s mi aztán törhettük magunkat, számolhattunk vagy gimnasztikázhattunk ügyesen, de úgyis mindegy volt. Egy iskolai verseny alkalmával a testneveléstanárunk elmondta, hogy hiába vagyunk ügyesebbek, ő tudja, de akkor is megvan, hogy kit kell neki díjaznia, mert el volt döntve. Így müködtek akkor a dolgok, de nemcsak az iskolában, hanem mindenhol.”

„Édesapám úgy akarta, hogy legyek ápoló vagy hasonló. Beszélt is egy asszisztenssel, s az iskola után odavett volna magához, s segített volna, de mire én az iskolát elvégeztem, édesapám meghalt, a bátyáim mentek katonaságba, nem volt mit csinálni, kellett menni dolgozni. Így kerültem el aztán Kolozsvárra szolgálni. S így lett nekem vége a gyermekkoromnak igen hamar.”