Beatrix vagyok, 20 éves, és nincsen stílusom. A táskám nem passzol az övemmel, a cipőmnek köze sincs a kabátomhoz, a sapkám nem talál a körmöm színével, a zoknim általában fekete, és nem lóg ki a feltűrt nadrágszáram alól. Az elmúlt időben a ruháim gyermekies színességét is lassan teljesen átvette a fekete dominanciája. Ahogy a naiv, önfeledt boldogság helyét is a realitás és a felnőtté válás küszöbének elérése. Ha mégis színekhez nyúlok, túl sok lesz rajtam, mint valami össze nem illő szivárvány. A mintákat és formákat is bátran keverem, hangulatomtól függően, hiszen a pöttyös zokni, csíkos nadrág és kockás ing szerintem igenis poénos, míg mások elszörnyülködve nézik, hogy vajon nincs más tiszta ruhám, és azért nézek-e így ki, vagy valahol mélyebben van ennek a problémának az oka, és inkább ne is foglalkozzanak vele. Nem mondom, hogy nincsenek szép ruháim (úgy értem olyanok, amelyek a nagyon stílusos barátaim számára is csinosnak mondhatók), egyszerűen ezek a darabok egymagukban megállják a helyüket, de együtt olyan kombinációt alkotnak, mint Gloria és Melman a Madagaszkárból. Mondhatjuk, hogy az öltözködésem olyan, mint egy víziló és zsiráf szerelmi kapcsolata. Szép, szép, de azért mégis elég természetellenes párosítás. Egyszóval ruháim vannak, nem szettjeim. Egy héten át minden nap más stílusban mutathatom meg magam. Lehetek vad rocker, elegáns titkárnő, chilles hippi, rapper, bármi. A ruháimból bármilyen stílushoz fel tudok öltözni, de nincs meg az a harmónia, az a valami, ami az egészet egybefogná, amire az ember ránéz és én jutok eszébe, mondván „ez olyan Beás!”

Az utcán sétálva sokszor megcsodálom a jól öltözött embereket, akik időjárástól függetlenül próbálják kihozni magukból a maximumot. Irigylem azokat a kitartó és türelmes embereket, akik hatszor is képesek átöltözni, amíg elérik a kívánt hatást. Minden tiszteletem azoké, akik órákat és megtett kilométereket nem sajnálva hetente járják a plázákat. Hajlongok azok előtt, akik tudják és bírják követni a fast fashiont. Akik megveszik a tizedik ugyanolyan szoknyácskát, az ezredik ruhadarabot, nem törődve azzal, hogy fél év múlva már kopott lesz és használhatatlan, és már a trendekben sem lesz helye. Akiknek fontosabb az, hogy a mostban szépek legyenek, mint az, hogy mit tesz a környezettel ez a sok felesleges kacat. Akik tudják, hogy a ruha teszi az embert. Akik mindig csinosak. Akiknek van stílusa… Nincs stílusom, nincs ezer ruhám, nem járom a plázákat napestig, és nem támogatom a fast fashiont. Egyszerűen csak Beatrix vagyok.