Amikor pályakezdői lelkesedéstől túlfűtött újságíró-palántákként felajánlották nekünk a lehetőséget, hogy részt vegyünk egy dalverseny döntőjén, azonnal kaptunk az alkalmon. Az erdélyi magyar közegben ugyanis a nagy, magyarországi kereskedelmi tévék dalversenyéhez hasonló eseményt nem sűrűn szerveznek. A helyszínen azonban zavar keletkezett az erőben, boldogságunkba némi csalódottság, elkeseredés és értetlenség keveredett. Elmeséljük, mit láttunk, kivel beszélgettünk és mit gondolunk Erdély daláról. A versenyről.

Tegye mindenki a szívére a kezét, és úgy mondja, hogy nem csalódott volna, amikor azzal szembesül, hogy az Erdély dala utolsó, döntő fordulóját nem a stúdióból, hanem a néhány emelettel fentebb található aulából fogja nézni KIVETÍTŐN. Velünk ugyanis ez történt. A kolozsvári Sapientia Tordai úti épületének stúdiójában zajlottak az események és az élő közvetítés, mi pedig, a többi sajtóorgánum képviselőivel együtt az egyetem dísztermében kellemesen mozizhattunk. A társaság persze kellemes volt, és jó hangulatban nézhettük a vetítést. Az aulában uralkodó kedélyes légkört csak néha tudta megtörni az – enyhén szólva – nívótlan műsorvezetés, de amikor megtörte, akkor a seprű is megállt a levegőben.

Természetesen pozitív élményekkel is gazdagodtunk. Az erdélyi magyar zenei szcéna hét új dallal bővült, és a versenyző zenekarok segítséget és lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák magukat a szélesebb zenekedvelő közönségnek is. A zsűri pontszámai és a nézők sms-ben leadott szavazatai alapján a harmadik helyezést a Dreamflow együttes érdemelte ki, másodikként A csajod formáció végzett, a fődíjat pedig a Szintaxis vitte el.

Adás után a sajtó képviselőinek lehetőségük volt rövid beszélgetés erejéig elcsípni a versenyzőket, szervezőket vagy éppen a zsűri tagjait. A verseny utáni extázisban nagyon nehéz volt bárkit is azonnal „megbeszéltetni”, kis várakozás után azonban a zsűri három tagjának feltehettük kérdéseinket, így átfogóbb képet kaphattunk a hozzáállásukról, a versennyel kapcsolatos véleményükről és Lukács Laci személyében rátaláltunk az új kedvenc interjúalanyunkra.

Bagossy Norbert arról beszélt nekünk, hogy számára nehéz feladat zsűrizni, hiszen így sorsok fölött kell döntenie. A színpadon bemutatkozó hét előadó és zenekar korábban már átesett egy szűrőn, számos pályázó közül emelték ki éppen őket, és az élő adás versenyzői táborban is javíthattak produkcióikon három mentor (Schoblocher Barbara, a Blahaluisiana énekese, Tarján Zsófi, a Honeybeast frontembere és Vizi Imre zenész, producer) segítségével. A verseny fináléjában tehát összeszokott zenekarokat és a lehető legjobbra csiszolt dalokat láthattunk-hallhattunk.

– Itt tényleg szakmai zenekarok voltak, akiket egyszer már kiválasztottak, és tényleg nagyon jó mindenki. Éppen ezért nehéz szívvel ad az ember gyengébb pontot egy zenekarnak, amelyik szintén jó – fejtette ki az egyik Bagossy brother, majd azt is elárulta, hogy ha lehetősége lenne az élő show hét szereplője közül olyan fellépőt díjazni, aki nem ért el dobogós helyezést, az Álljunk meg! zenekart és Frunzea Dávidot honorálná. A Bagossy Brothers Company frontembere megjegyezte: sorsközösséget érez a fellépőkkel, főleg a fiúbandákkal, hiszen az ő zenekara is Erdélyből indulva harcolt ki magának helyet a magyar zenei palettán.

Az erdélyiségről mint jelenségről és élettapasztalatról Keresztes Ildikó is szívesen kifejtette a véleményét. Szerinte a verseny célja, hogy a jelentkező zenészek megfogalmazhassák, hogyan élik meg ők, hogy ez a régió az otthonuk.

– Ehhez pedig nem kell pátosz, önfényező sallang. Nekünk saját magunkat kell ebben megfogalmazni, a szókimondásunkat, a szarkasztikus humorunkat, a siránkozásunkat, a szomorúságunkat, a mulatásunkat, amikor teljesen megőrülünk és kivetkőzünk magunkból. Legyen az egy dal a szerelemről vagy akármiről. Csak legyen őszinte, legyen önazonos, mert ettől vagyunk mi önmagunk, és hordozzuk az anyaországi magyarokétól eltérő jellegzetes ízeket, jegyeket – fogalmazott az énekes. Mint mondta, ha adhatna még egy díjat a hét produkció valamelyikének, akkor azt részéről Koszika kapná, mert „régóta benne van a szakmában, csodálatos dolgokat csinál, és nagyon sok, zenei szcénán megforduló személlyel dolgozott már odaát, Magyarországon is, itt is. Egyszer el is mondtam neki, hogy csináljunk valamit közösen, úgyhogy ez szerintem teljesen benne van a pakliban.”

A Tankcsapda frontembere, Lukács László ugyan nem tudott konkrét választ adni arra, hogy kit jutalmazna díjjal a dobogósokon kívül, viszont annál komplexebben fejtette ki, miért. Nem a fölösleges, diplomatikus, de azért sok esetben helytálló „mindenki nyertes, aki eddig eljutott, mindenki a maga módján jó, az előadók különbözőek, és éppen ezért mindenki megérdemli az elismerést” szöveget kaptuk tőle. Azt mondta, a díj milyenségétől és mibenlététől függ, kinek ítélné. Tudniillik az Erdély dala első három díjazottjának mindegyike lehetőséget kap videóklipet forgatni a versenyen bemutatott dalhoz, a második helyezett emellett hangszervásárlási utalvánnyal gazdagodhat, a fődíjas produkció jutalma kiegészül fesztiválfellépésekkel, lemezfelvétellel és brandelt turnébusszal.

– A turnébuszt olyan zenekar kapta, amelyik valóban tudja is azt használni, ezért aztán van értelme, hogy ilyen eszközzel legyen gazdagabb, hogy lehetősége legyen Erdélyben, Magyarországon vagy akár Európa-szerte utazgatni és fellépni. Ez fontos szempont. Örülök annak, hogy a döntés nem kizárólagosan a zsűrit illeti, hanem a közönség szavazataival alakult ki ez a szerencsés végeredmény. Éppen ezért a kérdésedre nem tudok válaszolni, mert az a díj jellegéből fakad, kit lehetne jutalmazni. Olyan ember számára, mint például Frunzea Dávid, aki egyéni előadó, az lenne a legfontosabb, hogy minél több időt tölthessen professzionális hangstúdióban, olyan producer társaságában, aki az ő, egyébként nagyon-nagyon szerteágazó, és valóban kicsit ilyen zseni módon kattant, de ezzel együtt fantasztikus zenei közegét mederbe tereli, picit formába önti – fejtette ki Lukács Laci, akinek (velünk, a helyszínről tudósítani vágyó újságíró-növendékekkel ellentétben) semmilyen prekoncepciója nem volt az Erdély dala lebonyolításáról, a produkciókról és a zsűrizésről, ezért csupa kellemes élményekkel hagyja maga mögött a vetélkedőt. (Oké, persze, ő a stúdióból követte a versenyt – szerencsére.) Mint mondta, sosem tervezett zsűritag lenni zenei verseny bírálóbizottságában, ezután sem tenné, de nem bánta meg, hogy erre a felkérésre igent mondott.

– Eddig sem csináltam ilyesmit – mindenféle ismert tehetségkutató műsorba hívtak, de mindegyiket köszönettel visszautasítottam –, most az egyszer tettem kivételt. Nem tartom magam arra alkalmasnak, hogy mások produkcióját megítéljem. Tudom, hogy a zene és a szöveg, a dalok írása mennyire szubjektív. Az előadók részéről is, a hallgatók részéről még inkább. Van, aki a heavy metalt szereti, van, aki a klasszikus komolyzenét. Mind a kettő zene, mind a kettőnek van helye a zenei palettán, mind a kettőnek van értéke, de a kettőt egymással összehasonlítani, összemérni nem lehet. Ráadásul, hogy egy harmadik ember kívülről megmondja, mitől jó az egyik, mitől rossz a másik… Úgy érzem, nem az én kompetenciám eldönteni – részletezte Lukács Laci. Mint mondta, azért tett kivételt ezzel a versennyel, mert látni akarta, hogy az átlagoshoz képest speciálisabb, jól deklarált közegben hogyan működik egy televíziós, zenei vetélkedő, megfűszerezve azzal, hogy Erdély dala címen futott az esemény.

Zsűritársával ellentétben Keresztes Ildikó pártolja a zenés tehetségkutatókat: – Nagyon sokan bírálják ezeket a műsorokat, bizonyos szempontból jogosan, de én azt szoktam mondani, hogy ha valaki ebben a szakmában akar tevékenykedni – akár hivatásként, akár hobbi szintjén megmaradva –, ahhoz meg kell próbálni minden fórumot, ahol megmutathatják magukat a zenészek, énekesek. Másképp nem lehet már érvényesülni és felkerülni a térképre. Örülök, hogy ilyen műsorok és versenyek létrejönnek és én is a részese lehetek.

Kép forrása: Facebook