Kép forrása: jatekter.ro

A Kolozsvári Állami Magyar Színház a Stephanie Robinson – Theodore Shank – Adele Edling Shank: SERENA IN X-TREMIS c. rockmusicaljének bemutatójával zárta a 2013-2014-es évadját.

Az előadás alapgondolata a közismert fausti dráma vonalát követi: a hajléktalan Serena metróaluljáróban való énekléssel próbálja fenntartani magát. Mindeközben irigyen tekint a befutott pop-énekesre, Boston Mariottra. Később találkozik a Mefisztót idéző TV-s evangélistával, Poppal, aki azzal bizonyítja a Lelkiatya nagyságát, hogy visszaadja a járását a béna őrmesternek. Pop felajánlja Serenának, hogy megváltoztatja az életét, híressé teszi, viszont cserébe át kell engednie a lelkét a Királyságnak. Serena elfogadja az ajánlatot, szempillantás alatt sikeres lesz, több külföldi turnén vesz részt, ezalatt Boston hírneve csökken, és a nyomást nem bírva öngyilkos lesz.

Serena biztos abban, hogy az ő hírneve megtörhetetlen, sikere nem érhet véget, viszont ismét találkozik Poppal, az evangélistával, aki azért jött, hogy begyűjtse Serena lelkét. Serena tiltakozik, de Boston lidércnyomásként visszatér elvégezni a piszkos munkát: lelövi Nicket, Serena managerét, aztán Serenát is. Hirtelen a Királyság militarista, szigorú világában találják magukat. Lázadásuk miatt onnan is kidobják őket, és a való világ viszontagságába kerülnek vissza. A varázslat megtört…

Illetve megtört volna, ha lett volna varázslatról szó. Kicsit keserű szájízzel és ambivalens érzésekkel jöttem ki az előadás után.

Nagyon szép színpadképeket, díszletet, koreográfiát láttam, jól megtervezett jelmezekkel, technikai megoldásokat. A pop-rock dalok közt is találtam jó párat, melyet szívesen hallgatnék máskor is, no nem feltétlenül a szövegük miatt, bár a pop-dalok többségét amúgy sem a mély mondandójuk miatt szeretjük, hanem a hangzásviláguk, illetve az előadók, jelen esetben a színészek énekhangja miatt. Örvendetes a tény, hogy a darab reagál a mindennapjainkra, de talán fölösleges volt éppen Conchita Wurst, a szakállas nő alakját beleszőni az előadásba, hiszen Conchita Európa terméke, a darab azonban egy jellegzetes amerikai giccs.

Igazából nem tudtam elhinni, hogy tényleg van ember, aki ezt az előadást komolyan is gondolja?! Bár a legnagyobb problémát ott éreztem, hogy egy giccs került a színpadra, paródiának gyengének tartom, abszolút nem találtam olyan szálat benne, amivel azonosulni tudnék. Egy teljesen lecsupaszított, közhelyes fausti drámát láttam, amiből Európában rengeteg van. Sokkal jobbak is, nem biztos, hogy kell nekünk az ilyen amerikai import.

Néha az erőtlenség a történésben, a hangokban ripaccsá vált, sekélyes volt, kicsit kevés, kicsit lagymatag és nem, nem érzem azt hogy „de a miénk”. Látszik benne Albu István rendező, a színészek, a zenekar és a másodéves színi hallgatók nehéz munkája. De talán kellett volna hagyni még érni, ám nagy valószínűséggel egy más darabválasztás jobban illet volna a kolozsvári teátrum színvonalához.