„A fiúk nem sírnak, nem járnak terápiára és nem beszélnek az érzéseikről, mert az nem férfias.” Ugye, milyen ismerősen cseng ez a mondat? Kulturálisan és társadalmilag belénk ivódott vagy belénk nevelték, hogy a férfi nemnek mint olyan, fapofával és a természetes emberi reakciók elfojtásával kell megoldania a problémáit, dolgoznia a traumáin, lehetőleg egyedül. Illetve, elnézést, erre semmi szükség nincs, hiszen a stigma szerint a férfit nem éri bántalmazás, trauma vagy érzelmi mélypont. Mert ő erős és férfi. Nekem pedig roppantul elegem van ebből. Feministaként kötelességemnek érzem, hogy szót emeljek ezzel kapcsolatban, a stigma ellen, mert az esélyegyenlőség és az egyenlő bánásmód oda-vissza működik.

A „tradicionális”, „normális”, „hagyományos” séma szerint a férfi-nő kapcsolat úgy néz ki, hogy a férfi dolgozik, pénzt keres és nagyon erős, a nő – a gyengébbik nem képviseletében – pedig háztartást vezet, gyereket nevel, ezek mellett vagy közben az érzelmeiről locsog és hisztizik. A feminizmus nevében most a nő szerepkörét kellene habzó szájjal vitatnom, amit nem fogok megtenni. Ellenben a férfiéba, a férfiak védelmében, hadd kössek bele. Nem tudnám megmondani, ki szerint és miért nem összeegyeztethető a férfiasság, az erő és a stabilitás az érzelmek kifejezésével, de szeretném ezt az elméletet megvétózni. Az a minta, hogy a férfi dolgozzon, legyen erős és védje meg a szeretteit – burkoltan vagy kifejezetten – azt az „utasítást” is tartalmazza, hogy az érzelmeit, legyenek azok pozitívak vagy negatívak, tartsa meg magának, ne beszéljen róluk, vagy ami még jobb, ne is érezzen semmit. Ez az évszázados modell annyira a részévé vált a férfiak önmagukról alkotott képének és a fiúgyermekek nevelésének, hogy a társadalom jelentős hányada meg sem kérdőjelezi, helyes-e. Én viszont megkérdőjelezem, és egyáltalán nem tartom helyesnek. Sőt kifejezetten kártékonynak és mérgezőnek találom. Ebből a mentalitásból és hozzáállásból kifolyólag a férfiak nagy része nem tudja, mert nem kap eszközöket felnőtté válása során arra, hogyan kell az érzelmeket kommunikálni, mi az a teher, amelyet már nem bír egyedül elviselni és segítséget kellene kérnie. Csak azért, mert a társadalmi nyomás vagy „norma” úgy ítélte meg valamikor, hogy sírni, érzelmekről beszélgetni vagy lelki segítséget kérni „lányos”. Miért, a férfiak nem emberek? Nekik nincsenek hullámvölgyeik, hangulatingadozásaik? Ők csak erősek és érzelemmentesek lehetnek? Egy fenét! A trauma és lelki gyötrődés az emberi lény sajátja, nem egyik vagy másik nemé. És ezeknek a kifejezését, megélését, feldolgozását elvenni, megvonni egy embercsoporttól kirekesztő, toxikus és veszélyes. Az elfojtás, elnyomás nem egészséges és hosszú távon olyan jelenségeket produkálhat, mint a depresszió, szorongás, párkapcsolati bántalmazás és erőszak vagy végső esetben az öngyilkosság. Természetesen ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a párkapcsolati bántalmazás pusztán ennek a folyománya lenne, de azt hiszem, ilyen súlyú példákkal kell illusztrálni ennek a destruktív mentalitásnak a mértékét ahhoz, hogy az emberek végre megértsék, hogy ez nem játék. Olyannyira elterjedt ez a jelenség, hogy a férfiak egymásra is képesek ujjal mutogatni és a legnagyobb természetességgel kirekeszteni, diszkriminálni társaikat, akik felismerik a problémájuk súlyosságát és segítséget merészelnek kérni, ne adj’ isten pszichológustól.

A félreértések elkerülése végett fontosnak érzem leszögezni, hogy nekem, nőként, eszem ágában sincs magas lóról megmondani, hogyan élnek és éreznek a férfiak. Ámde szükségesnek és kardinálisnak tartom, hogy erről beszéljünk, ennek hangot adjunk, annak érdekében, hogy normalizáljuk: a fiúk is nyugodtan sírhatnak. És kérhetnek segítséget. S ha mindez nem lenne elég, álljon itt még egy érv: anyák, akik hozzájárultok/hagyjátok, hogy fiaitok „erőseknek” nevelődjenek, emlékezzetek arra, hogy tulajdonképpen minden nő érzelemgazdag társra vágyik…