Életemben először töltöttem az otthonomtól távol november elsejét. Kicsit fáj, mert ez az egyik kedvenc napom az évben. Kiskoromban mindig szerettem az utolsó őszi hónap kezdetét, amikor virággal, gyertyákkal látogattuk meg elhunyt családtagjaink, szeretteink végső nyughelyét. Ez sohasem amolyan morbid érdeklődés volt részemről a halál és a túlvilág iránt, egyszerűen a fényes temetők nyugalma vonzott és az, hogy egy napot arra szánjunk, hogy imáinkon keresztül fejezzük ki eltávozott embertársaink iránti tiszteletünket és szeretetünket. Sokat járkáltam a sírok között, újragyújtottam a kialudt gyertyákat, és felolvastam magamnak idegenek nevét és a két évszámot, amelyek közé befért egy egész élet.

Idén úgy döntöttem, hogy ha nem is otthon emlékezem meg mindazokról, akiket meglátogattam volna, a Házsongárdi temetőben megteszem. A helyszín végül is nem nyom sokat a latban. Ezúttal nem a családommal, hanem jegyzetfüzettel és fényképezőgéppel sétáltam a sírkövek és kripták között. Szemtelennek éreztem magam, akárcsak a varjakat, amelyek mintha tudatosan és büszkén gubbasztottak volna a kereszteken, faágakon, erős nyomatékkal emlékeztetve a látogatókat a halál szimbólumaira. Azok a hangos, tollas gyűjtögetők valamiféle groteszk iróniával viseltettek aznap a temető iránt. Elnéztük egymást az egyik madárral, és nekem csak egy gondolat motoszkált a fejemben: szemtelenek vagyunk, mi ketten most szemtelenül élők vagyunk. Ugyanis van valami végzetes letargia az őszben, ami ellentmond mindennek, ami eleven, és ezzel mi ruháztuk fel. Pedig a fák is citromsárgát öltenek magukra, sőt a földnek is adnak lombjukból, hogy az ember élénk színű aranyúton járhasson.

A kolozsvári temető aranyútján lépkedve újra gyermek voltam. Sétáltam a sírok között, s lélekben úgy tisztelegtem minden magam mögött hagyott sírkőnek és hantnak, ahogy a háborúviselt katonáknak illik köszönni. Úgy kerültem az embereket, mint egy paranoiás mizantróp. Most nem a jelen érdekelt, hanem a lezárt sírokban hagyott lezárt életek. Jobban mondva lezártnak tekintett életek, mert hát mit tudunk mi, naiv élők? Talán csak emlékcentrikusan élni. Emlékezni akarunk és azt, hogy ránk is emlékezzenek. Meg akarjuk menekíteni létezésünket a teljes pusztulástól, konzerválni akarjuk azt, amit elértünk és kimondtunk. De ez nem is baj. Erről szól a világ, egymás és önmagunk iránti szeretetünk.

Ezt persze nem értik a hangos, büszke varjak, akikkel osztoztam a szemtelenségen. Ebben hasonlítunk, de másképp nem vagyunk egyformák. Azok maradtak, lecsaptak egy-két elejtett kiflidarabra a levélkupac mellett, én pedig kifelé tartva elérzékenyülten mosolyogtam maszkom alatt egy telefonbeszélgetés hallatán. Az idegesítő csengőhangot felváltotta egy markáns férfihang: „Én Bandinál vagyok már!”. Mintha csak a szomszédot látogatta volna meg. Mintha az lenne a legtermészetesebb dolog, hogy néhanap találkozik Bandival. Mintha nem jelentene semmit a halál.