Semiramis (Vass Zuzsanna) és férje (Rácz Endre), aki előtt egykoron fényes tudós karrier állt, több, mint hetven éve házasok. A kor mégse látszik rajtuk: eleven mozgásuk, indulataik, fiatalos lendületük, elfojtott szexuális vágyaik, csinos, ránctalan arcuk egyaránt zavarba hozzák a nézőt. Mégis ez az, ami leginkább lendületet ad Eugen Ionesco Székek című egyfelvonásosának feldolgozásának. A harmadéves Cătălin Bocîrnea, mindenféle félelemérzet nélkül vágott bele a darab megrendezésébe. Ez adta annak sava-borsát, de ugyanakkor a hibáknak is több helyet hagyott.

Adott egy poszt-apokaliptikus világ, ahol a réges-régen elsüllyedt Párizs már csak egy ismétlődő sanzonban él tovább, ahol a társadalom tudósokból és termelőkből áll. Kaotikus fejetlenség uralkodik, de mi mindebből csak annyit észlelünk, hogy odakint szüntelen vihar tombol, a morajlás egy-egy ajtónyitással mind erősebb égzengésbe csap át. Idebent a szobában azonban csend van, nyugalom, monoton hétköznapok váltanak át monton hétvégékbe. Isszuk a teát, ugyanazokat a régi történeteket idézzük fel újra és újra. Egyetlen kapcsolatunk a külvilággal a szoba két oldalán nyíló ablakok, azok is a vízre néznek, senki sem jár arra.
Személy szerint szívesen elnéztem volna kilencven percen keresztül a főszereplők kamaszos botladozásait, ahogy nem tudják mit kezdjenek egymással, de ezt a tehetetlenséget hamar felváltja a vágy, hogy az egész létező világot bezsúfolják ebbe a kis szobába. És itt jönnek a vegyes érzések, mint egy hullámvasúton. Néhol arra gondolok, milyen kínos, hogy egy láthatatlan alakot bámulunk mindannyian. A színészek felületesen, sztereotípiákba csomagolva elénk festik az alakot, de úgy egyébként nem igazán hat meg az egész. Inkább a némafilmek jól ismert, túljátszott jelenetei lebegnek előttem, csak éppen hanggal, kép nélkül. Komikus az egész, de cseppet sem szórakoztató.

Habár az eljétől fogva a Vass Zsuzsanna és Rácz Endre közötti kémia az, ami odaszegezett a székemhez, a darab akkor válik megint élvezhetővé számomra, amikor a páros kettéválik és egymásnak hátat fordítva, párhuzamosan kezdenek el beszélni. Az ellenpólusok megteremtődnek, és a két színész ügyesen operál velük. Nem lesz egyikük sem hangsúlyosabb, megférnek egymás mellett, sőt, szükségük van a saját monológjuk elmondásához a másikéra. Mi pedig mindkettőben egyszerre tudunk jelen lenni, átérezni a veszteséget, amely mindkettőjüket más miatt gyötri. Semiramis elveszett fiát siratja, férje pedig az anyját, akit az árok szélén hagyott meghalni.
A darab egyik legerősebb jelenete, ahogyan a színpad két felén felbuzdulva arra, hogy végre van, aki meghallgatja őket, meggyónnak. Először a felszínen bujkáló érzelmek látnak napvilágot: szexuális vágy, a visszasírt fiatalság, aztán a hiányérzet és végül a veszteségek. Ekkor már könnyen összekapcsolhatjuk a darab elején megjelenő furcsa viszonyt: a hajlott korban lévő férfit, aki anyja öleléséért sír, és a szintén hajlott korban lévő asszonyt, aki melléből táplálja a férjét.
Minél több szék jelenik meg a nézőtéren, annál inkább érezzük, hogy ez a házaspár mennyire elszigetelve él a társadalomtól, mennyire egymásra vannak utalva, és hogy hiába sorakozott fel a szobájukban a világ összes nagymenő tudósa és termelője, nekik nincs is szükségük másra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy amikor kicsiny kis világuk szétrobbanni látszik, az egyetlen út csak lefelé vezet az ablakokon át.

Eztuán egyedül maradunk. Mi, a nézők, szemben önmagunkkal – a félkör ívben felszerelt tükör, szemben a nézőtérrel felfedi az addig láthatatlan vendégek kilétét. Mindez nekünk szólt, és szól akkor is, mikor késve megérkezik a szónok (Pál Attila), aki a felügyelő üzenetét volt hivatott tolmácsolni a világ felé. A szónok is hús-vér ember, azonban süketnéma. Sem szavakkal sem írással nem tudja magát megértetni a nézőkkel. Hamar feladja, és továbbáll.
A valaha tündöklő világ utolsó hírnökei nem szólnak többé. Így vész el az üzenet örökre a feledésbe, óriási űrt hagyva maga mögött.

A fényképeket készítette: Miron Vilidár Vivien