Kézdivásárhelyen nóvum volt a hoki. Kolozsváron nem igazán volt lehetőség jégkorongozni. Miskolcon már több korosztályt edzhetett. A kézdivásárhelyi Koszta Ákos (képünkön) kezdetben U18-as csapatban játszott, Kolozsváron és Bukarestben tanult felsőoktatásban, majd az Erasmus programmal Magyarországon kötött ki edzőként. Jelenleg Sátoraljaújhelyen hokiedző, egyben a budapesti Testnevelési Egyetem hallgatója jégkorongedzői szakon. Bárhol szívesen dolgozna, ahol fejlődés és kihívás várja.

– Miért éppen a jégkorong mellett döntöttél? A hoki előtt érdekelt más sport?

– A hokival párhuzamosan fociztam nagy pályán, egyéb sportágat csak szórakozásból űztem. A jégkorong teljesen új volt mindenki számára a környéken. Otthon, Kézdivásárhelyen 2004-ben, hosszas szünet után újraalapították a jégkorongcsapatot, amihez negyedikes-ötödikes koromban csatlakoztam. Azelőtt igazából semmit sem tudtam a jégkorongról. Ismeretlen terep volt, ezért is vonzott annyira. Új volt a városban, de talán azt is mondhatom, hogy az egész megyében, és ott ragadtam. A kilencvenes évek végétől Erdélyben, Csíkszeredán meg Gyergyón kívül nagyjából sehol nem volt elterjedt a jégkorong.

Amikor újraindult a hokioktatás, úgy hatvanan voltunk a korosztályunkból a csapatban. Amikor befejeztük a junior bajnokságot, a hat-hét évvel azelőtti létszámból körülbelül 10-12 ember maradt, sokan kiestek. Gondolom, hogy kezdetben mindenki számára újdonság volt, mindenki ki akarta próbálni, aztán nem mindenki találta meg benne azt, amire számított. Van, aki megmaradt benne, van aki abbahagyta.

Kézdivásárhelyen akkor még nem volt fedett jégpálya

– Mikor és miért döntöttél úgy, hogy játékos helyett inkább edző leszel?

– Tizennyolc éves koromban abbahagytam a játékot. Nem láttam értelmét folytatni, nem voltak adottak a lehetőségek. Kézdivásárhelyen például akkor még nem volt fedett jégpálya, és akkor is, azóta is fiatalok számára játékosként nagyon kevés az egyesület Romániában, de akár Magyarországon is. Nagyon-nagyon jónak kell lenned, hogy hosszú távon bent maradhass, és annyit tudj anyagilag profitálni, hogy abból valamit félretehess későbbre, amikor már fel kell hagynod a sporttal. Erre nagyon kevés az esély, úgyhogy nem folytattam a játékos pályafutást, elég volt belőle hat-hét aktív év országos bajnokságokkal. Az eredményes volt, rengeteg tapasztalatot szereztem és pozitív élményt gyűjtöttem.

– Amíg rendszeresen játszottál, nemzetközi bajnokságokon is részt vettél. Felelevenítenél néhány fontosabb momentumot abból az időszakból?

– Igazából nem vártunk el magunktól nagy eredményeket. A 12 éves kor, amikor kezdtük, még éppen határeset, de nagyon intenzíven kell űznöd a választott sportot, hogy a jövőben megálld a helyed. Nyilván voltak kimagasló eredmények, kupák országos bajnokságban. Amit igazán kiemelhetek, az egy országos harmadik helyezés. Ahhoz kellett úgy hét év, hogy elérjük. Voltunk néhány külföldi, hazai tornán, amelyek közül többet sikerült megnyerni. Az első meccsünket Csíkszereda ellen játszottuk, kikaptunk 60 góllal. A végén egyet engedtek nekünk.

Miskolci Erasmus-gyakorlatból edzőség

– Egy interjúban azt mondtad, pályázattal jutottál először Miskolcra. Ez hogyan történt?

– Kétszer voltam ott, mindkétszer három hónapot nyári gyakorlaton, edzőként. Ezt az Erasmusnak köszönhettem: annak van tanulmányi és gyakorlati része, én az utóbbiban pályáztam. Ez a része a szigorú kritériumok miatt egyeseknek nehéz. Igazából akkor tud valaki ilyen pályázattal más egyetemen gyakorlatozni, ha a befogadó egyesületnél van ismerőse, aki vállalja érte a felelősséget. Megeshet, hogy a pályázó jelentkezik egy külföldi ország egyetemére, felveszi a kapcsolatot a sportegyesülettel, megfelelne mind az egyetem, mind az Erasmus-iroda elvárásainak – ám sokszor ilyen esetben sem vállalják az egyesületek a kockázatot, mivel nem ismerik azt, aki odaigazol, nem tudhatják, hogy lesz-e pozitív hozadéka az együttműködésnek vagy inkább ráfáznak. Nekem úgy sikerült ez a pályázat, hogy Miskolcon voltak edző ismerőseim, volt segítségem.

– Akkor leginkább az ismeretség befolyásolta azt, hogy éppen Miskolcra menjél? Volt a döntésednek más oka?

– A gyakorlatot kötelezően külföldön kellett végezni. Nem nagyon kerestem más egyesületet, nem volt idő rá: megragadtam a miskolci lehetőséget.

– És megtetszett annyira, hogy ott akarj maradni? Ott dolgoztál edzőként először az Erasmus programot leszámítva?

– Ahogy vége lett az egyetemnek, súlyos sérülést szenvedtem, a teljes felépülésig nem tudtam aktív lenni. Otthon adódott munkalehetőség, megalakult a Székelyföldi Jégkorong Akadémia. Eleinte ott dolgoztam, de nem voltam igazán elégedett. Valahová külföldre szerettem volna menni, Miskolcon ismerős volt a közeg, tudtam már, hogy folyik ott a munka, úgyhogy ezt választottam.

– Miskolcon több hokicsapat is van több korosztályban. Te kezdetben milyen csapatot edzettél?

– Az Erasmus-gyakorlat alatt főként a 12 évesekkel, U12-es korosztállyal voltam – hozzávetőleg ötven főről beszélünk –, de dolgoztam nagyobbakkal és kisebbekkel is. Kábé hét korosztály volt az utánpótlásban Miskolcon, akikkel 15-16 edző dolgozott, így nagyjából mindenhol kipróbáltam magam.

– Most is ilyen korú csapatot edzel?

– Itt, Sátoraljaújhelyen nyolctól tizenhat évesekig alakulnak a csapatok, és van két amatőr, félamatőr felnőtt csapat. Három évvel ezelőtt, amikor ideigazoltam, minden korosztályt elvállaltam, én voltam a vezetőedzőjük. Emellett távoktatásban végzem a jégkorongedzői szakot a budapesti Testnevelési Egyetemen, úgyhogy jelenleg kicsit vissza kellett vennem a teendőkből. Most legtöbbször a 14 és a 16 éves korosztállyal vagyok.

– Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát az egyetemmel? Milyen a napi rutin?

– Munka mellett nem tudok nappali képzésre járni. Naponta 1–3 ötvenperces edzést tartok. A hétvégék és a meccsek húzósabbak. Ha hazai meccsről beszélünk, annak kezdete előtt legalább egy órával ott kell lenni, utána át kell beszélni a dolgokat a gyerekekkel, ha viszont utazni kell, az napi tizenkét órát is felvehet.

– Mit érzel az eddigi legnagyobb sikerednek edzőként?

– Az én pályám még nem annyira eredményes. Mintegy hat éve dolgozom főállású edzőként. Mindenhol voltak sikerek, Miskolcon is, Sátoraljaújhelyen is. Amikor az új helyre igazoltam, akkor az első idény első szezonjában a tizenkét évesekkel megnyertük a bajnokságot. Nagyon pozitív kezdet ez. Megyei szinten az év sportolója közönségdíjas kategóriában a 12 éves csapatunk nyert, én az edzőjükként úgyszintén. Egy ilyen kezdeti siker emlékezetes marad.

– Melyik korosztállyal szeretsz a legjobban dolgozni?

– Mindeniknek megvan az előnye és a hátránya. Kisebb gyerekekkel játékosabb edzéseket kell tartani. Ott nem tudsz olyan sok szakmai dolgot megvalósítani, továbbadni, 16 éves kategóriában már összetettebbek az edzések és a meccsek. Munka szempontjából mindkettő egyformán eredményes, de ha választani kell, akkor a nagyobb korosztályokat választanám.

Magyarországon több a szakember, népszerűbb a sport, nagyobb a támogatás

– Látsz különbséget aközött, ahogyan Magyarországon és ahogyan Romániában, Erdélyben tanítják a gyerekeknek a sportokat?

– Sokkal több szakember dolgozik itt, Magyarországon, tapasztalatom szerint bármelyik sportágban. Nagyobb a merítés is. A legfontosabb: nagyobb a támogatás. A társadalmi adórendszer értelmében a cégek jövedelmi adójuk két százalékát egyesületnek utalhatják, vagy az államkasszában marad. Az egyesület megkereshet cégeket, megpályázhatják azt az adószázalékot. Azt tudni kell, hogy egy ilyen jégkorong-egyesületben, mint a mienk, nagyjából száztíz gyerek sportol aktívan. Ehhez 40-50 millió forintos költségvetésre van szükség egy szezonban, amit a szülők nem biztos, hogy képesek vállalni.

– Ettől más lehet a magyarországi emberek sporthoz való hozzáállása, mint a romániaiaké?

– Nem tudom. Igazából nem tudom azt mondani, hogy Magyarország sikeresebb bármilyen sportágban. Ha a jégkorongot nézem, több egyesület létezik itt. Mint mondtam, csak nálunk sportol száztíz gyerek, akkora városban, mint amilyen otthon Kézdivásárhely. Az a száztíz gyerek a rokonságban, baráti körben folyamatosan vonzza az újabb gyerekeket. Az emberek folyamatosan beszélnek a sportokról, a sport mindig téma, és akinek kedve van, az csatlakozhat valamelyik egyesülethez. Jégkorong terén Romániában most egy 12 éves országos bajnokságon lehet úgy tizenkét csapat, Magyarországon ebben a korosztályban van hatvan.

– Említetted, számotokra otthon, játékosként, a fedett pálya hiánya nehezítette a haladást, fejlődést. Egy egyesület vagy csapat felkészültségében ezenkívül mi a legfontosabb?

– Nincs szükség a legkomolyabb felszerelésre. A legfontosabb, hogy minél hosszabb ideig lehessen a gyerek vagy sportoló a jégen. Ugyanilyen lényeges, hogy sokszor kerüljön versenyhelyzetbe. Minél több egyesülettel mérkőzik valaki, minél több ellenféllel játszik, annál több tapasztalatot szerez, annál gyorsabban fejlődik. A felszerelés minősége másodlagos, inkább arra van szükség, hogy eddzen olyan helyen, ahol biztosítani tudnak 8-10 hónapot a jégen.

– Kinek ajánlanád ezt a sportágat? Milyennek kell lennie valakinek ahhoz, hogy jó legyen jégkorongban, mitől neki való ez a sport?

– Nem lehet ránézésre kiválasztani. Ha eljön jégkorongozni a 12 éves gyerek, néhány hónap után fogod látni, hogy mennyit fejlődött, van-e egyáltalán tehetsége hozzá, tudod, hogy hosszú távon mit tudsz belőle faragni. Mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, főleg kisebb korosztályban. Ha 16 évesen kezdene valaki sportszerűen jégkorongozni, mert látta a tévében vagy hívták a haverok, akkor már nem nagyon ajánlom, ám a 8–12 éves, de akár még a 14 éves gyerek is egy-két év alatt annyira felhozhatja magát, mint aki öt-hat éve játszik. Rengeteg munka, alázat szükséges ehhez.

– Az idődet biztosan kitölti az edzői munka és az egyetem. Vannak új terveid?

– Most ért véget a jégkorongbajnokság középszakasza, az egyetemen lassan vége a vizsgaidőszaknak. Nem tudok nagyon előre tervezni. A sportágban szeretnék maradni. Először be akarom fejezni az A licences jégkorongedzői egyetemet, mert ez magas szintű végzettséget ad. Nehéz volt bekerülni, az idén százhúszan jelentkeztek, felvettek húszat. A munkára és az egyetemre fókuszálok egyelőre, és elégedett vagyok azzal, ahol tartok. Ha akad vonzó lehetőség vagy megkeresés, ebben a korban tapasztalatszerzés szempontjából is simán el lehet vállalni.

– Akkor az is benne van a pakliban, hogy Magyarországon kívül máshol dolgozz, ha olyan ajánlatot kapsz?

– Igen, bárhol el tudom képzelni a jövőmet. Elégedett vagyok, jó eredményeink vannak, de nem érzem úgy, hogy kötelességem egy helyen maradni az elkövetkező 5-10 évben. Ha például adódna lehetőség Szaúd-Arábiában, most, 30 évesen akár azt is meg lehet próbálni. Ha valaki eligazol onnan, ahol addig dolgozott, legyen szó Magyarországról vagy Romániáról, szívesen visszavárják később, amennyiben jó szakember. Érkeztek hozzám otthoni megkeresések, viszont most már nem akartam váltani. De semminek nem vagyok elrontója, főleg ha látom, hogy a javamat szolgálja vagy eredményes vagyok benne.

– A Romániából érkező ajánlatokat miért nem találtad megfelelőnek?

– Amikor dolgozni kezdtem, nagyon rövid időn belül láttam, hány egyesület van otthon, mennyi gyerek sportol, ezzel szemben milyenek a lehetőségek mondjuk Magyarországon. Azt gondoltam, idő kell ahhoz, hogy otthon is felépüljön valami. Igazából úgy voltam vele, hogy ha eligazoltam otthonról, akkor alig 3-4 év után nem megyek vissza, főleg, hogy itt ilyen eredményes szezonokat értünk el, számítanak a munkámra, már a következő idényben is megegyeztünk, meg abban, hogy milyen korosztályokkal milyen bajnokságokra jelentkezünk. Ugyanakkor ezen a területen senki se mondja azt, hogy az elkövetkező három szezonban biztos, hogy ott fog dolgozni, ahol jelenleg. Nem így működik, és ez nem is elvárás az egyesületek részéről sem. Egyelőre most itt, így mindenkinek nagyon jó.