Ilyen, amikor újságírótanoncok lepik el a magyar fővárost

Milyen érzés viharos erejű szélben átsétálni a Szabadság hídon? Mennyi bátorság kell felülni az Erzsébet téri (több emeletnyi magas) óriáskerékre? Hogyan lehet a Váci utcában több külföldivel találkozni, mint anyaországi honfitársakkal? Mennyi látható a fővárosból az Erzsébet-kilátóról? Hogyan lehet megszokni az állandó metrózást és mozgólépcsőzést? Hol lehet a legolcsóbban és a legfinomabbat enni? Be lehet-e telni a Citadelláról elénk táruló panorámával? Sikerül-e valakinek egyben lefényképezni a parlamentet? Milyen áthajózni este a Dunán? És végül: melyik szerkesztőségben gyakorlatoznánk szívesen? Két hét alatt sikerült minden kérdésre választ találnunk, hiszen szeretett Budapestünk 14 napon át volt kénytelen elviselni egy csapat kalandvágyó kolozsvári egyetemistát.

Mielőtt belevágnánk a közepébe, kezdem inkább a legelején. Az újságírás szakos diákok minden évben megpályáznak egy tavaszi részképzést, amelynek fő célja minél több szerkesztőség meglátogatása a magyar fővárosban. Idén mi, másodévesek és harmadéves társaink is megkaptuk a támogatást, így 12 lelkes újságíró tanonc vette birtokba Budapestet néhány kísérő tanárral. Ők azok, akik idén is kitettek magukért, és megpróbálták az összes befolyásukat latba vetni, hogy érdekesebbnél érdekesebb helyekre juthassunk el. Március 6-án izgalmakkal megtömött hatalmas táskákkal indultunk útnak, hogy meghódítsuk hőn szeretett városunkat. Sajnos az érkezés keserédes ízt hagyott maga után, ugyanis rá kellett döbbennünk, hogy a Haşdeu bentlakásokban uralkodó állapotoknál sokkal rosszabbak is vannak, amelyeket kénytelenek elviselni a Pesten tanuló diákok, ha nem akarnak havi hatvan ezret fizetni albérletért. A kollégium, ami külalakjával egy régi kommunista épület hatását keltette, gyorsan kedvünket szegte, és minden lelkesedésünk elszállt. A helyzetet viszont hamar orvosoltuk: akinek lehetősége akadt, félénken bekéredzkedett Budapesten élő rokonaihoz két hét erejéig. Miután mindenki megtalálta a saját helyét, kezdődhetett a nagy kaland.

Kedden a Magyar Távirati Iroda vendégei voltunk, ahol rövid ismertetés után beleshettünk a hírgyárba, ahol megannyi újságíró verseng az idővel, hogy elsőként közölje az újdonságokat. Ezután felfedezőtúrára indultunk, és hirtelen a Műcsarnok előtt találtuk magunkat, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia festészetének egy-egy becses példányát elemezgethettük szakértelmünkkel.

Meg kell említenem, hogy az ebédelésnek külön liturgiát szántunk: órákon keresztül bolyongtunk a belvárosban, amíg sikerült kiválasztanunk a megfelelő helyet. De végül is megérte, mert a második héten sikerült eljutnunk az éttermek Kánaánjába, ahol annyit ehettünk 1290 forintért, amennyi belénk fért. Persze nem az evésen volt a hangsúly (habár az éhség nagy úr tud lenni), ezért próbáltunk minél több helyre eljutni. Az első héten a Duna tévénél is vendégül láttak, ahol előadásokat tartottak az MTVA különböző csatornáiról, emellett ellátogattunk az Országos Széchényi Könyvtárba, ahol százéves kiadványok gyűjteményét lapozgathattuk átélve az igazi történelmet.

Innen átmeneteltünk a Halászbástyákhoz és beleégettük retinánkba (na meg a telefonjaink memóriájába) a világörökséghez tartozó csodás panorámát. A Magyar Nemzetnél Lukács Csaba parajdi származású újságíró kalauzolta körbe csapatunkat beavatva exkluzív történeteibe, ámulatba ejtve minket, zöldfülű tanoncokat. Itt döbbentünk rá igazán, hogy egy újságírónak mekkora áldozatokat kell meghoznia, ha hitelesen és hivatásszerűen akarja folytatni ezt a szakmát. A hétvégénk szabad volt, így aki csak tehette, elutazott rokonlátogatóba, vagy nyakába vette a várost, és felfedezte minden egyes zegzugát.

A következő hetet a 444-nél kezdtük, ahol a srácok magukat meg nem hazudtolva avattak be a portál működésébe, és a jelenlegi politikai helyzet apró-cseprő dolgaiba, annak a médiára kifejtett hatásairól ejtve egy-két szót. Kedden a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) Aranytoll díjátadó ünnepségén vettünk részt, ahol kedves tanárunk, Szabó Zsolt is részesült a kitüntetésben. Ezután a Magyar Napló és Irodalmi Magazin szerkesztőségébe látogattunk, ahonnan a szerkesztők jóvoltából kiadványokkal felpakolva távoztunk. Nemzeti ünnepünkön nagy elvárásokkal mentünk ki a Múzeumkertbe, ahol csalódottságunkra az emelkedett ünnepség helyett tüntetés fülsiketítő zaja fogadott. Délután a Katolikus Rádió vendégei voltunk, ahol még mindig a rádiózás klasszikus hagyománya él, tehát a bemondóknál tényleg elvárás az érthető, szép beszéd, és az ott dolgozók is állandóan képezik magukat, hogy minőségi műsort szolgáltathassanak. Ezután ismét ellátogattunk a Műcsarnokba, ahol két ingyenes kiállítást is megtekinthettünk. Az egyik Alex Webb világhírű fényképész fotókiállítása, amelynek anyaga három kontinens számos országában készült, bemutatva a művész átfogó monográfiáját. A következő napon a Népességkutató Intézetben tágíthattuk agyunkat, ahol néhány elszomorító statisztikai adatot is megtudtunk a magyarság demográfiájáról. Utolsó állomásunk a Magyarság Háza volt, ahol a Mi, magyarok kiállításon szembesülhettünk történelmünkkel, kultúránkkal, a Kosztolányi Dezső által kiválasztott tíz legszebb magyar szóra tematikusan felépített interaktív utazáson.

Ennyi lett volna a szervezett programunk, ezen felül pedig napi több tíz kilométert sétáltunk, hogy minél többet magunkba szívhassunk a pesti életérzésből. BKV, pontosabban BKK hajóval szeltük át a vén Dunát, sétáltunk a rakparton, a Margit-szigeten, megmásztuk a Gellért-hegyet, a János-hegyet, libegőztünk, óriás lángost ettünk, shoppingoltunk, meghódítottuk a kedvenc hídjainkat, színházaztunk, moziztunk, óriáskerekeztünk és megannyi felejthetetlen élményt raktároztunk el emlékezetünkben. Ennyi mindenre elég két hét. Ennyit adott magából tizennégy nap alatt a magyar főváros. Háromszázharminchat óra millió felejthetetlen pillanatával tértünk haza, hogy minden napra jusson néhány a következő nagy kalandunkig.