Ismét Erdélybe látogatott nemrég a pesti beat-rock formáció, az Ivan and The Parazol. Körútja során az együttes öt városban lépett fel, elsőként Kolozsváron a FormSpace-ben, ezt követően a marosvásárhelyi Jazz and Blues klubban majd Csíkszeredában a Grundban táncoltatták meg a közönséget, míg a turné utolsó két állomásának a nagyváradi Moszkva kávézó és a temesvári Reflektor Venue adott otthont. Az Ivan and The Parazol egy kiváló előzenekart is hozott magával: a The Bluebay Foxes 2015-ben alakult, energikus hangzásuk az indie/alternatív rock műfaját jeleníti meg. Kezdetben úgy tervezték, hogy csatlakozik hozzájuk az udvarhelyi Palma Hills is, ám később egészségügyi okokból a zenekar lemondta az összes turnéállomást.

Az Ivan & The Parazol 2010-ben alakult Budapesten, a zenekar hangzásvilága visszaidézi a ’60–70-es évek beat- és rock and roll kultuszát. A zenekar jelenlegi tagjai: Vitáris Iván (ének), Simon Bálint (dob), Balla Máté (gitár), Beke István (billentyűk); az egészségügyi okok miatt visszavonult basszusgitárost, Tarnai Jánost a turné során Springer Márton helyettesítette. Az Ivan & The Parazol nyolcéves fennállása óta Magyarország egyik legnépszerűbb és legelismertebb zenekarává nőtte ki magát. Eddig három stúdiólemezük jelent meg, az első 2012-ben (Mama Don’t You Recognize Ivan & The Parazol?), ezt követte 2014-ben a Mode Bizarre – az albumon lévő Together című dal lett az akkori Sziget fesztivál himnusza. Legutóbbi nagylemezük The All Right Nows címmel 2015-ben debütált, Vitáris Iván így vélekedett az albumról: „átmenet az első két lemez között.”

– Most vettétek fel a következő stúdiólemezt Los Angelesben.  Mennyiben volt másabb ez a munka az Amerikai Egyesült Államokban, mint például Pesten, illetve miért döntöttetek Amerika mellett?

Vitáris Iván: – Szerintem mi évek óta kerestünk egy olyan hangzást, amelyet most ott megtaláltunk. Nem gondolom, hogy nálunk az egy kitétel lett volna, hogy mi mindenképp egy amerikai stúdióban szeretnénk dolgozni; sokkal inkább azt a lendületet, azt az érzést kerestük, amelyet ott megtaláltunk, és ehhez kellett egy olyan producer is, aki a munkát kézben tudta tartani, és terelgetett minket afelé az irány felé, amelyet el szerettünk volna érni ennél a lemeznél. A legutóbbi munkánkat ugye Bex (Beke István) keverte meg, amely szintén előrelépés volt az előző albumokhoz képest, és most tényleg azt akartuk elérni, hogy olyan anyagot hozzunk létre, amelyet ha hozzátennénk bármely nagy zenekarnak az albumjához, akkor nem érezzük azt, hogy ez kevesebb vagy gyengébb lenne a hangzásvilág terén.

– Az elmúlt hónapokban rengeteg fellépésetek volt nemcsak az Államokban, hanem Európa több országában is. Az európai és amerikai közönség között milyen különbségeket vettetek észre?

Simon Bálint: – Nagyban eltér. Azt vettük észre, hogy őket (az amerikaiakat – szerk. megj.) sokkal könnyebb szórakoztatni, és nagyon sok ember képes is erre. Tehát nehezebben alakul ki érzelmi kötődés a zenekar és a közönség között, ezzel ellentétben itt Erdélyben vagy otthon, ha egy közönség megszeret egy zenekart, akkor rendkívül erős kapocs fejlődik ki. Ugyanakkor, mint mondtam, ez nehezen alakul ki Amerikában, de ha létrejön, akkor ez szerintem más szintekre lép, mint itthon.

– Sokat mozogtatok mostanában Los Angeles és Budapest között. Megfordult már bennetek, hogy huzamosabb időre kint maradjatok, és esetleg ott népszerűsítsétek a zenekart?

Balla Máté: – Igazából pont emiatt a kötődés miatt mi inkább úgy képzeljük el, hogy ott van egy ilyen „anyahajónk”, egy bázisunk, és onnan indulunk el a kisebb-nagyobb hódító útjainkra. Ha lenne egy olyan lehetőségünk, ami megkívánná, hogy hosszabb ideig is kint legyünk, akkor összeülnénk, és megbeszélnénk a zenekaron belül, hogy kinek mi a véleménye erről, illetve hogy hogyan tudnánk ezt megoldani. Lehetséges, hogy ha a helyzet megkívánná, akkor tovább maradnánk kint a megszokott tíz napnál.

– Novemberben ismerhettük meg az első dalt a közeljövőben megjelenő Exotic Post Traumatic albumról. A Serial Killer eltér az eddigi Parazol-számok hangzásvilágától. Az egész albumot reprezentálja ez a dal, vagy nincsen szoros összefüggésben a lemez többi számával

B.: – Ha meghallod azt a hangot, mint ami például a Serial Killernél van, olyan, mintha ismerős lenne, mintha már hallottad volna. Ez a pszichológiai folyamat része, amelynél ezeket az ismerősnek tűnő riffeket vagy dallamokat, amelyeket már korábban hallottál az egyik kedvenc lemezeden, visszatérnek, és nagyobb az esélye, hogy tetszeni fog a dal, vagy kötődés fog kialakulni.

M.: – Emellett mi is szeretnénk azt hinni, hogy dalszerzés szempontjából most nagyban előre léptünk, legalábbis az eddigi albumokhoz képest.

I.: – Mi most itt nagyon hangoztatjuk, hogy a Serial Killer előrevetíti a lemezt, de amúgy meg szerintem egyáltalán nem. Tehát a hangzás meg az atmoszféra szempontjából, amelyről Simi (Simon Bálint) is beszélt, abban abszolút, de szerintem a dalok annyira sokszínűek lettek, és annyi minden történt időközben velünk is, hogy olyan dalstruktúrák és témák vannak jelen ezen az albumon, amelyek ránk eddig egyáltalán nem voltak jellemzőek. És ebben talán szerepet játszik az is, hogy időközben volt egy Syriusos projektünk is a Müpában, hogy történtek a zenekarral olyan dolgok, amiket akartunk, de olyanok is, amiket nem, s bejött a zenekarba egy olyan basszusgitáros is, akivel amúgy mi nem zenélünk együtt. Mindezek együttesen egy olyan kémiai folyamatot hoztak létre, amely ránk eddig nem jellemző dolgokat váltott ki a zenekarból.

– Dalszerzés szempontjából mennyire jellemző rátok a spontaneitás, illetve mi jelent inspirációs forrást?

Beke István: A dalírás során nyilván mindenki hoz magával ötleteket, minden számban más-más ember működik közre, illetve hozza az alapötleteket, és ez az egész egy olyan kreatív folyamatnak a része, amikor négy-öt ember összerakja az agyát, ez pedig sokkal többet eredményez, mintha külön-külön gondolkodnánk. Ezért van az, hogy minden albumírás vagy felvétel előtt el szoktunk vonulni néhány napra, hogy normálisan kidolgozzuk a számoknak a struktúráját.

– Ezek szerint nálatok az is fontos faktor e téren, hogy az adott pillanatban ki milyen műfajú zenét hallgat?

B.: – Abszolút. Ez a zenekarban is mindig benne van, hogy kit épp milyen hatás ér, vagy mennyire megy el éppenséggel a rocktól távolabbra eső hangzásvilág felé. Ez pedig tök jó, mivel egymásnak is szoktunk számokat mutatni, hogy „Nézd már, ez milyen jól van megcsinálva!”, meg hasonlók.

I.: – Most például Simiék rengeteg hip-hopot hallgatnak, meg a producerünk is Jay Z-től elkezdve rengeteg hasonló előadóval dolgozott együtt, szóval a lemezen is megfigyelhető, hogy lesznek majd ilyen stílusú megoldások is.

– Decemberben volt a Melonas nevű projekteteknek a lemezbemutató koncertje. Hogyan jött ennek az ötlete, illetve milyen volt a Nelsonnal való munka?

B.: Kimentünk Portugáliába, ahol volt egy dalszerző tábor, plusz egy showcase fesztivál. A dalszerző táborba elment Bex és Iván, ott az volt a lényeg, hogy európai zenészek összeálljanak portugál művészekkel, és öt vagy hat nap alatt alkossanak valamit. A fesztivál első napján mindenki bemutatta a performanszát, a legtöbben feldolgozásokkal meg hasonló kezdetleges dolgokkal készültek, ezzel szemben pedig a Bexék annyira kiforrt és izgalmas dologgal álltak elő, hogy mi csak ott álltunk és bámultunk. Gyökeresen eltért az eddigi munkánktól, ez pedig nagy részben Nelsonnak volt köszönhető. Nem hisszük, hogy lesz ennek a projektnek folytatása, de mindig örömmel tekintünk vissza rá, mint egy szerelemgyerekre.

– Sokszor hasonlítottak titeket már sok mindenkihez. Nem idegesítő, vagy fárasztó folyamatosan ezeknek a hasonlatoknak az árnyékában lenni?

I.: A művészetben mindig a gyökerekből táplálkozol, és mindig valamiből lesz valami. Nincs olyan, hogy gyökerek nélkül valaki kiállt volna a színpadra és valami újat alkotott volna. Nincs Nirvana, ha nincsen Beatles, nincs Beatles, ha nincs Chuck Berry. Tehát mindenben van összefüggés, és én azt gondolom, hogy a legelején az embereknek mindig kell egy kapaszkodó, mert anélkül nem tudnák dobozba beletenni, behatárolni a dolgot, márpedig nekik egy stresszfaktor, ha nem tudnak valamit valahová elhelyezni. A zenében mindig megtalálhatóak azok az elemek, amitől tudod, hogy „na, ez az a hatás, vagy ez amiatt van, hogy…”. A magyar zenében is rengeteg ilyen van, például szereti az LGT a Chicagót, és hasonló lemezeket írnak; elmegy egy Pink Floydra a Fonográf, és egy olyan albumot hoznak létre, aminek pont olyan hangzása van, mint egy Pink Floyd lemeznek. Úgy gondolom, hogy ez örök kérdés és folyamatos probléma minden művészetben, hogy mi mennyire egyedi. Szerintem az emberek, ha egy picit utánajárnának annak, hogy a világon körülöttük mi van, és ki hogyan alkot, illetve mi az, hogy inspiráció, akkor megértenék azt, hogy amit te csinálsz az attól egyedi, hogy te csinálod, és nem más. Az, hogy azért festesz piros színnel, mert a Picasso is azzal festett, az csak egy ihletforrás, amiből táplálkozhatsz.

M.: – Ha úgy fogalmazzák ezt meg velünk kapcsolatban, hogy pozitív végkicsengésű, akkor nyilván jó, ha hasonlítanak minket más zenekarokhoz; ilyenkor az ember büszke is rá. Viszont ha negatívan jött le ez a dolog, akkor nem feltétlenül tudtam azzal mindig egyetérteni, például van most rengeteg rockzenekar, és nagyon sokan közülük egy az egyben azt csinálják, ami a ’60–70-es években volt, és annak ellenére, hogy nagyon jól zenélnek, sokszor ez már kezd izzadságszagúvá válni. Én azt gondolom, hogy mi nem ez a zenekar vagyunk. Minket az ’50-es évektől napjainkig rengeteg dolog inspirál.

I.: – Ezek szerintem teljesen felesleges körök. Elmész a színházba és megnézed a III. Richárdot századik alkalommal, de mégis új lesz, mert a rendező azt mondja, hogy most úgy adják elő az egészet, hogy mindenki meztelen. És ez már újítás, de attól függetlenül az a darab marad a régi. Ugyanazok a monológok fognak elhangzani. Ugyanezt lehet mondani a költőkre is: pont abban a hexameterben ír, mint valamelyik ókori szerző. És így tovább. Ez egy örök vitatkozási pont… Meg a másik, amit nagyon szeretek: amikor az emberek azon háborodnak fel, hogy X zenekar nyert egy díjat, vagy elért valamit – és akkor mérgesek az emberek: nem is ismeri senki ezeket, mire fel kapnak bármit is? Ha nem ismeri, akkor az szerintük azzal egyenlő, hogy sz@r.

B.: – Az eredetiségre visszatérve, nekem például nem az volt a célom, hogy a hangszeremen valami forradalmit hozzak létre. Nekem annyi volt a kikötésem magammal szemben, hogy olyan érzés legyen engem hallgatni, mint a legnagyobb dobosokat. Szerintem a legnagyobb bukások is abból adódnak, mikor eldönti egy művész vagy egy zenekar, hogy most akkor ők olyan forradalmi dolgot fognak csinálni, amit előttük senki sem csinált. Pont fordítva van ez, véleményem szerint. Az eredetiség oltárán nem szabad feláldozni a művészetet.

I.: – A zenehallgatás az olyannyira mindenkié, hogy nem kell maga után vonzzon semmilyen szakértelmet, viszont ez okozza azt, hogy előjönnek a hozzáértés hiányában olyan kérdések, amelyek igazából nem kellene felmerüljenek…

B.: – Igen, ilyen szempontból mi is mondhatnánk, hogy mi akarunk lenni az új LGT.

I.: – Vagy mi vagyunk az új Illés.