Kevés olyan filmet láttam eddig, amivel száz százalékig azonosulni tudtam volna. Szeretnék most a látott produkció színvonalához mérten megfogalmazni egy-két gondolatot – ez előreláthatóan nem fog sikerülni.

Létezik egy viszonylag új függetlenfilmes irányzat, amely a nyugati fiatalok életérzését kívánja megjeleníteni, ez a mumblecore.  A mumblecore úgy készül, hogy szépreményű, középosztálybeli fiatalok nem tudnak mit kezdeni magukkal. Keresik, merre van az előre, erről dumálnak egymással, és ezt le is filmezik. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan a magyar mumblecore non plus ultrája, merthogy jóval túlteljesíti a nevezett műfajt. Húsbavágó realizmussal mutatja meg a mai kelet-közép-európai huszonévesek reménytelenségét. És közben végigröhögöd mind a másfél órát.

Áron esztétika szakos srác, akinél egyszerre üt be a szerelmi bánát, és az álláskeresés kálváriája. Harmincadik születésnapján annyira berúg, hogy vesz egy repülőjegyet Portugáliába, és másnaposan ott áll a döntés előtt, hogy menjen vagy maradjon.

Ebben a filmben szinte minden benne van, ami ma a magyar valóság, a húsz deka párizsitól, a romkocsmákon keresztül egészen a BKV-ellenőrig, akitől bérlettel a zsebünkben is félünk, ha felszáll. Reisz Gábor filmje kínosságig őszinte, minden sallang és giccs nélkül. És mégsem lesz köldöknézés belőle, mert nem a Szart Sem Ér A Diplomám, és Az Utolsó Oltsa Le A Villanyt-narratívák mentén halad. Nemzedékünk minden átka és áldása benne van.

Ugyanis ez a film pont arról szól, hogy felejtsük el, hogy mi lennénk a túlképzett és alulmotivált zombik generációja. És az sem igaz, hogy rossz helyre születtünk volna. Ahol ez a film elkészült, az nem lehet rossz hely. Nem szeretném leírni, hogy generációs film, de ami a mai 30-asoknak a Moszkva tér, az nekünk a VAN.

Tényleg mindenkinek látni kell. Frissdiplomás bölcsészeknek, pályát tévesztetteknek, romkocsmák homályában éjszakákat átmerengőknek, a facebookkal ébredőknek, azoknak, akik már megvették a repjegyüket, és azoknak is, akik még az úticélon gondolkodnak, a Woody Allen-rajongóknak. Azoknak, akik tisztában vannak saját nyomorúságukkal. De képesek röhögni rajta.