Interjú 5HA5H-sal, azaz Szabó Arnold Jánossal

Kárásztelken töltötte a nyári vakációkat, Nyíregyházán érettségizett, Bécsben járt egyetemre. Egyedül tanult meg angolul és németül, eleinte mesék által, amikből egy kukkot sem értett. Kezdő lemezlovasként sosem találkozott szakmai irigységgel, idegenként is mindenki segítette. Az osztrák posta programozója, szenvedélyes DJ.

Az Arnold germán eredetű név, jelentése: sas, uralkodó. A nevéhez fűződő jellemzés alapján tehetséges, másoknak utat mutat és felelősségteljesen áll a világ elé. A tökéletességre törekszik és ezt a környezetétől is elvárja. Ez a leírás illik Szabó Arnold Jánosra, azaz 5HA5H lemezlovasra is, akinek művészneve a nevének jelentéséből származik.

– Mit lehet tudni Szabó Arnoldról?

– Szabó Arnold harmincéves srác, aki Zilahon született, de lakott Szilágysomlyón és Nagyváradon is. A nyarakat a szilágysági Kárásztelken töltötte apai nagyszüleinél, az ott eltöltött idő mély benyomást tett a gyerekkorára. 2002-ben költözött az édesanyjával Nyíregyházára, ott végezte a tanulmányait, aztán pedig fogta magát, és 19 évesen egyedül kiment Bécsbe, ott járt egyetemre. Élete legborzasztóbb két hónapja volt a kezdeti időszak, egyedül érezte magát, ennek ellenére büszkén kijelentheti, hogy harmincéves korára megvalósította szinte az összes álmát, hiszen hét éve lemezlovaskodik klubokban, mellette programozóként dolgozik Bécsben, az osztrák postánál.

– Miért pont Bécs mellett döntöttél?

– Mindig is külföldön szerettem volna élni, érettségi után pedig azt gondoltam, miért ne kezdhetném egyből ott a tanulmányaimat is. Németül és angolul a tévéből tanultam – hiába nem értettem meg belőlük semmit, én akkor is néztem az idegen nyelvű meséket. Később önszorgalomból különböző szövegeket fordítottam, minden nap egyet-egyet, ezáltal nagyon könnyen elsajátítottam mindkét nyelvet.

– Mi történt veled Bécsben?

– Az első évemet inkább munkával és tanulással töltöttem, nem jártam el bulizni. Kb. 10 évvel ezelőtt megismertem a Flex klubot, ahol abban az időben még dubstep bulik is voltak, és hihetetlenül megtetszett a hangulat, a világ, amit sem Magyarországon, sem Romániában nem tapasztaltam meg. Már azelőtt is virtual DJ-vel készítettem otthon a saját magam szórakoztatására különböző mixeket, de sosem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer oda, hogy én álljak a színpadon.

– Hogyan ismerkedtél meg a dnb-vel? (A dnb elektronikus zenei stílus, a dob és a basszus kap benne hangsúlyt – szerk. megj.)

– Egyik évben nagyon jól volt összerakva az egyetemi órarendem, minden hétfő este eljuthattam a Flexbe, ahol hamar összebarátkoztam a szervezőkkel, ezzel egyszerre pedig olyan lemezlovasokkal, akik dnb-t is játszanak. Később átváltottam a csütörtöki bulikra, ahol csak és kizárólag dnb-t játszottak, egy idő után pedig megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ezt én is akarom. Én is színpadon szeretnék állni, diktálni a tempót, a stílust, át akarom adni azt, amit érzek.

A dnb hatalmas műfajcsalád, mindegyikben más az, ami jó. Az, hogy megtaláltam magam ebben az egészben, nem feltétlenül a zenének köszönhető, ehhez még hozzájött a műfajt képviselő emberek közvetlensége és nyitottsága. Ez az egyik legbarátságosabb és legkedvesebb stílus. Itt annyira segítik egymást az emberek, legyen szó a bulizó tömegről, DJ-kről, menedzserekről, bárkiről. Szinte minden DJ tudja, honnan indult, tudja, hogy ő is volt kezdő, így mindvégig meg tudja őrizni az emberségét és a méltóságát, ezzel pedig nagyon könnyen tudtam azonosulni és át is vettem ezt a fajta gondolkodást. Néha csalódásként könyvelem el, hogy ez nem mindenhol van így, holott számomra egyértelmű, hogy ott segítek, ahol tudok, mert nekem is ott segítettek, ahol tudtak.

Annak idején felkarolt egy DJ Bécsben, akivel korábban még sosem beszéltem vagy találkoztam, csak annyit tudott rólam, hogy az elejétől a végéig ott vagyok az első sorban és élvezem azt a zenét, amit a DJ-k kevernek. Egyszer meghívott a házába és azt mondta, ha szeretnék tanulni, van három lejátszója, nyugodtan menjek át hozzá gyakorolni. Ott álltam Bécsben, az erdélyi, a romániai, aki Magyarországon nőtt fel, teljesen idegenként, még a nyelvet sem beszéltem tökéletesen, mégis befogadtak és segítettek. Most pedig, hét évvel később az én nevem is ott van a nagy bécsi DJ-k neve mellett. A tanulással azóta sem álltam le, mindig igyekszem feszegetni a határaimat, és ami az egyik védjegyem: akármilyen buliba hívjanak, mindig felkészülök és nem veszem félvállról, akár tíz, akár több ezer ember előtt lépek színpadra.

– Mi volt az eddigi legmeghatározóbb élményed?

– Az egyik legnagyobb példaképemet, a Mefjust elhívták abba a klubba zenélni, ahol rezidens voltam és a szervező azzal lepett meg, hogy én voltam az egyetlen DJ, aki még játszott aznap este, a fellépő előtt és után is. Nagyjából hat órán keresztül voltam a színpadon, ami dnb-nél kimondottan sokat jelent, ennyit nem szoktunk zenélni egyhuzamban. Az aznap esti plakátot bekereteztem és azóta is ott van a szobámban, hogy mindig emlékezzek rá.

– Szerinted miért van az, hogy itt, nálunk nem annyira népszerű ez a műfaj?

– Legfőképpen azért, mert nem adnak dnb-számokat a rádióban. Talán a közösségi médiában aktívabb, a lázadóbb fiatalok kóstolhattak bele ebbe a műfajba, ha már nem jön velük szembe csak úgy az utcán. Bár ha jobban megfigyelem, ez is inkább az erdélyi magyarokra jellemző, ugyanis Bukarestben nagyon sok dnb- DJ van, akik hihetetlenül jól nyomják. Annyi, hogy Romániának nincs saját dnb zenei kiadója, Ausztriában viszont rengeteg ilyen van.

Nagyon érdekes amúgy, de itt van például a Sub:liminal, aki nagyváradi, és bár helyben is van néhány bulija, mégis Angliában játsszák a legtöbben a zenéit, ott imádják őt. Nagyon sokan vannak még rajta kívül, mégis, az emberek nincsenek ehhez a stílushoz szokva, így a DJ-k nem tudnak itthon érvényesülni. Mert hiába megyek el én vagy bárki más dnb-t játszani egy helyi szórakozóhelyre, az emberek nem jönnének, mert „ők nem ezt akarják hallgatni, nem ehhez vannak hozzászokva”. Az itt a legfőbb gond, szerintem, hogy nem is mernek nyitni az új felé, inkább megmaradnak a jól megszokottnál. Ami jó, hogy egy-egy DJ kezd nyitni a dnb irányába, be is vág néhány vagány számot, a közönség szereti, de nem hiszem, hogy egy egész estés bulit le lehetne tolni csak dnb-számokkal.

– Kössük egy kicsit helyhez a történéseket. Hogy kerültél Bécsből a Vibe Aréna színpadára?

– Két évvel ezelőtt egy ismerősöm tagja volt a Vibe szervezőcsapatának, ő ajánlotta, hogy vegyek részt a Vibe Epic Music Battle nevű versenyen, aminek az volt a lényege, hogy jelentkezni kellett saját keveréssel, és ha jónak találtak, továbbjutottál a döntőbe, ahol lájkversenyen fesztiválfellépést nyerhettél. Ezt két éve megnyertem, és lehetőséget kaptam arra is, hogy válasszak: a City Editionön lépek fel, vagy kivárom, amíg lejár a vírushelyzet és a körülmények megengedik a nagyszabású fesztivált is. Én pedig a második mellett döntöttem.

– Te zártad az egész fesztivált, azaz az Arénában te voltál az utolsó fellépő vasárnap éjszaka, hétfő hajnalban. Milyen gondolataid voltak ezzel kapcsolatban?

– Őszintén, egyáltalán nem bántam, hogy utolsóként lépek színpadra, sőt. Egyik kezemen meg tudom számolni, hányszor léptem fel Romániában, de az egyik ilyen alkalommal Kolozsváron épp én zártam a sort. Nem volt telt ház, de nem is kellett telt ház ahhoz, hogy hihetetlenül jó legyen a hangulat. Amikor én zárok, mérhetetlen szabadság kerül a kezembe, ilyenkor azt zenélhetek, amit akarok. Mindenki tudja Bécsben, mit jelent az, amikor én zárom le az estét: kicsit megőrülök és mindent beleadok az egészbe.

– Miért szeretsz ezzel foglalkozni? Mi az, ami ennyire megragadott benne, hogy nem ereszt?

– Egyáltalán nem azért zenélek, mert az van előttem, hogy majd egyszer ebből fogok megélni. Magamnak is megígértem, addig foglalkozom vele, amíg jól érzem magam benne. Amint kicsit is kényszernek érzem, abbahagyom. Abban a pillanatban. Sosem akarok úgy színpadra állni, hogy „ó, basszus, már megint kell, lenne már egyszer vége”. Úgy építem fel a set-jeimet is, hogy azt játszom le, amit én szeretnék hallani, ha az első sorban buliznék. Akkorra hagyom a nyugisabb részeket, amikor érzem, hogy „jó, eleget ugráltam, kell egy kis levegő”. Amikor játszom, én is bulizom a közönséggel, ugyanúgy ugrálok és tombolok. Ha nem élvezném, nem csinálnám. Vannak helyzetek, persze, amikor én jobban élvezem a zenét, mint ők, és ezt szeretik bennem a legjobban, erről ismernek meg Bécsben is. Látják a színpadon, hogy mennyire átélem, mennyire élvezem, és ezt az energiát adom át nekik.

Az MC-k feladata az, hogy a közönséget buzdítsák, és nagyon nehéz dolguk van olyanokkal, akiknek szükségük van rá. Egy MC ismerősöm mondta, hogy hihetetlenül jó olyan DJ-kkel együtt dolgozni, amilyen én is vagyok, akiknek nincs feltétlenül szüksége MC-re, aki ugyanúgy mozgásban tartja a közönségét függetlenül attól, hogy van-e mellette valaki, aki a közönséghez beszél, vagy nincs.

– Mi volt az első gondolatod, amikor lejöttél a színpadról?

– Ez tényleg megtörtént? Arra számítottam, hogy sokkal kevesebben maradnak, hiszen mégiscsak a táborbontás, hazaindulás előtti órákról volt szó. Nem számoltam azzal, hogy élvezik, amit csinálok. Amikor az előttem lévő előadók dnb-számokat kevertek a többi zene közé, észrevettem, hogy nem úgy élik meg, ahogy a bécsi közönség szokta, és kicsit megijedtem. Fellépés előtt aztán eldöntöttem, hogy elengedem az elvárásaimat, felmegyek a színpadra és azt zenélek, amit igazán szeretek, ha tetszik az embereknek, jó, én megteszek minden tőlem telhetőt. Amikor a végén láttam, mennyien állnak még az Arénában és még vissza is hívnak, akkor tudtam, hogy igen, most aztán tényleg megcsináltam.

Fotó: Manuel Eggenberger