Hunger Games 2.45 kritika

Tudjátok mit keres egy stúdió-fejes egy sikeres könyvadaptáció kettéválasztásánál? PÉNZT.

A Hunger Games filmek a Young Adult filmek között mindig is olyan volt, mint a jószivű adócsaló egy sorozatgyilkosokkal teli börtönben: ő igazán odatette magát és próbált senkit sem bántani, csak ugyanannyi munkával egy kicsit több monetáris biztonságra vágyott. Míg az első film amatőr, de erőfeszítés szikráit fitogtató kivitelezésével lemosta a Twilight filmek ízét a világ torkáról, a második (Catching Fire) megmutatta, hogy is kellett volna az első mű kinézzen. Persze mindkét alkotás tele volt „szeretlek veled és törődök téged” színvonalú szerelmi szálakkal, illetve karakter pillanatokkal, a társadalomkritikát karcolgató fő történetszál, a színészi alakítások és az akció szórakoztatóvá/nézhetővé tette az egészet.

„A kiválasztott” sem kivétel a főszabály alól. Ami erős volt az előző művekben, az itt is az, ami viszont gyenge, az Katniss karaktere. Tudom, hogy mindenki isteníti, de Jon Snow/Daenerys Targaryen szindrómában szenved a media: a személyiségük kétdimenziós, mind a három tulajdonságaikkal együtt, de érdekfeszítő történések középpontjában találják magukat, ami elfeledteti ásítási kényszerünket. Itt is, kiválasztottunk, aki nem LeBron James, a nagy forradalom reklámarca, lelki középpontja, de még mindig nem lát túl a személyes kapcsolatain és szemrebbenés nélkül közvetetten kockáztatja ezrek életét egy vagy kettőért cserébe. Elhiszem, hogy eme “embersége” miatt válnak elvileg, a hollywoodi egyenlet szerint, a klasszikus hősök empatizálhatóvá, de a történet körülményeit figyelembe véve, Everdeen kisasszony egyszerűen nem a legfényesebb villanykörte a csilláron. De elhatározott, amíg meg nem gondolja magát és a két állapota között makacs tud lenni valami iránt.

Amúgy a Haymitch maszkot mesterien viselő Woody Harrelson is kiemeli (fogalmam sincs mennyire szándékosan meta) viccelődéssel ezen személyiség hiányosságokat.

De ezért, és a röhejesen gyenge érzelmi szálak kivitelezéséért a forgatókönyvet hibáztatjuk, mivel Jennifer Lawrence bizonyította, hogy nem csak meztelen fotókkal tud érzéseket továbbítani. A legfurcsább meg az, hogy a körülötte forgó karakterek majdnem mindegyike érdekesebb és/ vagy kidolgozottabb, mint ő. Legyen az Donald Sutherland Snow elnöke, Julianne More Coin elnökhölgye, a kései Philip Seymour Hoffman (háborús) játékmestere, vagy bárki más, aki nincs közel a film célközönségének áltagéletkorához. A fiatalok lelkizni és jól kinézni vannak ott, noha Lawrence tényleg próbálkozik, még Liam Hemsworth és Maergery Natalie Dormer is.

És persze mindenki így reagál, mivel Jeffrey Wright folytatta nagyon változatos színészi karrierjét, melyben egy tudóst alakít.

Ahogy mondtam, gyenge karakterek körül is érdekes dolgok történtek az előző filmekben. Ezt itt is fenntartom, DE a film (gazdaságilag ösztönzött) természete miatt, lassabb tempóban zajlik minden, ami nem feltétlenül rossz, csak nem nyeri el mindenki tetszésére. Pedig végre nem spontán „legyünk faszák, menjünk felszabadítani” típusú, keményfiú akciónak tűntetnek fel egy forradalmat, mert az jobban hasonlít inkább egy lépésenként kitervezett, majd felépített sakkjátszmához. Ezért ez a (fél) rész lényegében a tűzvihar előtti relatív, propaganda leckékkel teli, csendet láthattuk, egy poszáta hátán is libabőrt keltő zenei aláfestéssel. Persze van az az egy ének, ami kiemelkedik, de a háttérbe olvadó részek is jók. A képi világ meg remekül ábrázolja a kihalt városokat, szóval a háború árát.

Szóval, ha akciót vársz, ezt kihagyod, de ha értékeled a fent említett apróságokat és nem zavar egy hangulatosabb, lassabb film az egyszeri nézést simán megéri, főleg mikor megjelenik az egérrel bérelhető formátum. Másképp meg ez a legnagyobb és legdrágább Hunger Games előzetes, amit valaha láttam.

Köszönöm az olvasóm figyelmét!