Az életben két fontos dolog van: szeretni, és elmenni a Váróterem Projekt Advertego című előadására.

i Előbbit a legnagyobb élő brazíl írótól tudjuk, aki szerint semmi indok nem kell hozzá: az ember azért szeret, mert szeret. Utóbbit én tanácsolom, és indoknak egyelőre legyen elég ennyi: Ez Volt A Legjobb Előadás, Amit Életemben Láttam. Kétszer adnám nekik az UNITER-díjat. Innentől pedig arról lesz szó, hogy mire fel ez a nagy lelkesedés.

Színészek játsszák

Az előadásban színészek játszanak. Csakhogy ez a kijelentés, színészek vagyunk, nem válaszként értelmeződik, hanem kérdésként. Színészek vagyunk, nincsen olyan kérdés, amelyre ez válasz volna, különösen nem megoldás, színészek vagyunk, és innen indulunk. A Várótermesek metaszínháza ott kezdik el, ahol mások abbahagyják.

Író az, állítólag, akinek gondot okoz az írás. E szerint színész az, akinek gondot okoz a színház. A VP színészeinek például gondot okoz, és nem is keveset. Mert tudják, színházat csinálni iszonyú bonyolult dolog. Olyan bonyi az élet, és akkor még ez is! Nem akarunk színészek lenni, de ha már választhatunk, hogy aktákat és riadt embereket tologatunk, vagy színházat csinálunk, akkor már inkább csináljunk színházat.

A színészek pedig merészen visszaélnek a színház alaphelyzetével: felejtsük el, hogy csak ülünk a széken, rendezett körülmények között, a végén katarzis, taps, függöny, aztán jobbra-balra el. Felejtsünk el mindent, amit a színházról eddig gondoltunk. Itt bármikor, bármi megtörténhet. Az Advertegoban demokratizálják a színházat. Fórumszínház, nézői részvétellel, ahol lehet, hogy te kapod a következő kérdést a színpadról, vagy a te öledbe ül bele az egyik szereplő.

Tétje van

Az Advertego önirónikus paródia hatalmas tétekkel. Végül is, csak így érdemes. Mik a tétek? Színészként be vagy zárva egy tér végességébe. És végtelenségébe. Ki tudsz-e ebből a térből mindent hozni, úgy, hogy az eszköztelenség az eszközöd. És a minden itt az Iszlám Állam fenyegetésétől a kisebbségi létünk visszásságáig terjed. Szóval rendesen méri a korunk lázát, na.

Vagy: le lehet-e rántani a leplet az egész színházasdiról, úgy hogy a csoda azért megmaradjon. (Képzeljék el, hogy a bűvész megmutatja, hogyan került a nyúl a kalapba. Ugye.) Éppen ez a zseniális benne, hogy mégis marad valami. Tulajdonképpen felboncolják önmagukat és egy komplett színésztechnikai skálát. Ott előtted szétszedik és összerakják. Ehhez pedig se díszletre, se jelmezre nincs szükségük: saját magukból építenek katedrálist. És amit színházban meg lehet csinálni, azt megcsinálják. Minden egészet eltörnek. Majd összeragasztják.

Az Advertegonak ezenkívül szerves része az improvizáció, amelynél nagyobb tétet színházi produkcióban nem kell elgondolnunk. És emiatt tele van igazi színházi pillanatokkal. Emese nekemszegezi (fiúnak, a harmadik sorból) a kérdést, hogy mennyire tartom őt vonzónak. Majd amikor felpillantok a román feliratra, rámszól, hogy oda figyeljek, rá, ne máshova. A hatás döbbenetes, számomra is, a nézőknek is. Vegytiszta színházi momentum: megszűnik a tér és az idő. Nem volt előre megtervezett, a pillanat szülte.

Személyes

„Én ebben az előadásban nem kéne benne legyek. De Levi beleírt a pályázatba” – mondja Zsolt, miközben éppen „kellékezik.” A szereplők talán a legnehezebb és leghitelesebb (?) utat választják, az öndramatizálást. Saját történetüket, testüket és életútjukat viszik színre. Meddig tart a szerep, és hol kezdődik a színész? Megszűnik-e a személyük a szerepben? Művészet-e ez még? És az, ami már nem, az miért nem? Gyönyörűen mutatnak rá, milyen képlékeny a határvonal színház és nem színház, színész és nem színész között. Valahogy mégsem harap enfarkába a kélgyó, valahogy mégsem lesz színihilizmus, vagy metablöff belőle. Nem szomorú köldöknézés, sokkal inkább derű árad a meglepetésekből, a folyamatos demitizálásból. Úgy vannak benne van az egészben, hogy végig megtartják a három lépés távolságot. Ha József Attila megnézné az előadást, esze ágába nem jutna leírni, hogy nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.

Rock’n’ roll

Fene gondolta, hogy már a színház is. De ez tényleg egy punk-előadás. Azt hittem, ennyi lázadás és ellenállás csak a zenében születhet. Gigantikus fityiszt mutatnak nézőknek, nézői elvárásoknak, szakférfiaknak és szaknőknek, fogyasztói társadalomnak és színházcsinálóinknak egyszerre. Tarajos-bakancsos punkokat próbáljunk elképzelni, Derridás pólóban.

Apropó rakendrol. Távol álljon tőlem, hogy az Európa Kiadó tagjait becsméreljem, de a Mocskos idők című szerzeményük soha nem szólt úgy, ahogy azt a VP interpretálásában hallhatjuk. Alig tudtam türtőzteni magam, hogy ne álljak fel táncolni. Az Advertegoban egyébként Cseh Tamás, és a Sziámi zenekar dalai is előkerülnek. Síppal, dobbal, villanygitárral, ahogy kell.

Posztmodern

(Ezt csak a bölcsész hallgatók kedvéért írom ide.) Az Advertego ízig-vérig posztmodern mű. Olyan intermediális, -textuális, -szexuális, na, értitek. Amely hagyományból ma építkezni érdemes, Kaffkától Esterházyig, Brechttől Schilling Árpádon keresztül Palahniukig, abből ők építkeznek, jó kedvvel, bőséggel. (Ja, Bence monológja erősebb, mint Brad Pitté a Harcosok Klubjában. Bocsi, Brad ☹) Az előadás tartalmaz performance elemeket, koncertet, valamint egy Skype-beszélgetést. És önmagának a torz tükrét. Olyan, mint egy végtelen matrjoska-baba. Végig az az érzésünk, hogy nem is tudják, milyen mélyre nyúlnak. Pedig dehogynem. Jaj, elfelejtettem: nehogy bedőljetek ennek az egésznek! 100%-ig propaganda.

Fotó: Váczi Roland