Na de mégis, mit csinálunk mi itthon?!

Na, erre nem számítottatok, mi? Ugyanis ott fenn nem a jól megszokott Budapesti bekezdések rovatcím díszeleg. Hirtelen ötlettől vezérelve, a Campus szerkesztőség itthon maradt része rácsapott az asztalra, hogy nehogy már csak Krisztának és Áginak adasson meg a kiváltság, hogy az élményeikről írogassanak minden héten. Figyeljetek, érkezik a válasz, innen, Kolozsvárról!

Ezt még talán sosem mondtam, de bizony nagyon örülünk annak, hogy hétről hétre elláttok minket infóval arról, hogy mi történik a magyar fővárosban. Csak úgy zárójelben jegyezném meg, hogy khmm, néha azért kicsit irigykedünk, hogy WMN-esteken lógtok, meg szelfizgettek a Margit hídon, mi meg itthon, köszönjük szépen, jól meg vagyunk a Fellegvár előtti Erzsébet hídon díszelgő lakatokkal. Arról ne is beszéljek, hogy mióta nem vagytok itthon, a Campus szerkesztése is eléggé emberpróbáló feladat. Remélem, hogy volt már akkora hiányérzetetek, hogy unalomból megcsináltatok egy-egy laptükröt, mert annyira hiányoznak az itteni munkálatok. Valljátok be, hogy igen, ne is tagadjátok! Annak viszont örülök, hogyha két külön országban vagyunk is, a drága időnket ugyanolyan eredményesen tudjuk elpasszolni, Kriszta, a sorozatozós napjaid leírásaiban teljesen magamra ismertem, ne legyen bűntudatod, nekem sincs.

Amíg ti a Duna-parton süttetitek a hasatokat, addig itthon én is elmentem futni a Szamos-partra, persze, csak azért, mert elkéstem óráról, és közben végig a telefonomat bámultam, hogy ötvennyolc, még simán beérek, nem lesz itt gond, de a futás, az futás, vita nincs! Az utóbbi időben amúgy az évfolyamunkon is megfigyelhető az agyhalott jelenség, nem tudjuk, hogy mi az oka, de még a legmosolygósabb, pozitív arcok is olyanok, mintha egy zombi-filmből másztak volna elő. Na, és akkor emellett valahogy szedjük össze a motivációnkat arra, hogy befejezzük ezt a félévet. Az meg külön öröm, hogy nemsokára itt a stresszió. Szinte hallom, ahogy felnevettek ennél a mondatnál, biztos, hogy nagyon sajnáltok minket, és ez az együttérző nevetésetek volt. Egyébként a héten a harmadéves újságíró szakosok ballagását szervezzük, és kábé halvány fogalmunk sincs arról, hogy mit kellene csinálni, de azért elmegyünk, együtt csak tudunk improvizálni valamit. Mire ti ezt olvassátok, már rég túl leszünk rajta, de nem hiszem, hogy akkor sokkal többet fogunk tudni, mint most. Bár a ballagási Murphy-törvény szerintem itt is be fog igazolódni, miszerint a virágok nagyrésze elszakad, mielőtt a megfelelő személy kezébe kerülne, ezért aztán „szkoccsal” kell összeragasztani őket. A fotós cuccokkal tele táskámban mindig van szigetelőszalag (ne kérdezzétek, hogy miért), az évek során sosem kellett használjam, azt hiszem, ez lesz a megfelelő alkalom rá. Egyébként belegondoltatok már, hogy ezután mi következünk? Engem kisebb pánik kerülget ettől a gondolattól.

Ja, és ha már a tantárgyakról is szót ejtettetek, médiaetikát mi is tanulunk, és kérlek, ha egyszer lehet, ne ebből a cikkből írjatok egy kettő és fél oldalas, Times New Roman-ban gépelt, egy pont ötös sorközös elemzést arról, hogy hány médiaetikai vétséget követtem el a saját kolléganőim ellen azáltal, hogy csipkelődöm velük, meg válaszcikkezgetek, oké?

U.i.: Könyörgöm, többet ne vásároljatok, mert azt a tömérdek cuccot valahogy haza is kell hozni!