Két évvel ezelőtt is így kezdődött. A szobámban ültem és miközben a kedvenc lejátszási listámat hallgatva bedobozoltam a cuccaim, elképzeltem a nagyvárosi életem. Akkor még fogalmam sem volt arról, mi vár rám, de alig vártam, hogy beleszökjek az ismeretlenbe.

Ma már ismerem az ismeretlent. Akkor csak négy hónap jutott nekem, de elég volt ahhoz, hogy megismerjem és beleszeressek úgy a városba, hogy vissza akarjak jönni még úgy is, hogy nem teljes az egyetemista életem. Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, hogy miért.

Idén ősszel vettem a bátorságot – meg a barátaimat, akik szintén hiányolták a kincses várost –, hogy kibéreljünk egy lakást. Ahogy a kezünkbe került a kulcs, tudtam, hogy az nem csak a lakásunk kulcsa. Az a kulcs egy új ajtót nyit egy új lehetőségekkel teli életben. S bár az elején azt hittük, olyan lesz, mint elsőéven – szemtől-szembeni oktatással –, amikor ez dugába dőlt, akkor sem tántorodtunk el a célunktól, hogy a nyakunkba vegyük a várost egy évre.

Az idei ősz a lehetőségek évszaka. Akárcsak két évvel ezelőtt, most is bedobozoltam az életem, csak most más miatt. Főként magam miatt, mert úgy éreztem, otthon másfél év kimaradt az életemből. Nem fogom tudni úgy bepótolni, ahogy szeretném, ahogy mindenki szeretné, de tudok élni a lehetőségekkel, amiket Kolozsvár nyújt nekem.

Megtaláltam a helyem. Itt, ahol az ablakunk előtt reggelente kutyákat sétáltatnak, délután meg gyereksikoly tölti be a játszóteret. Itt, ahol a napfelkeltét sosem láthatom a szobából a körülöttem levő lépcsőházak miatt, de akármikor kimehetek a Fellegvárra. Itt, ahol mindig kerül egy társ, akivel meg lehet vitatni az egyetemmel és a nagybetűs élettel kapcsolatos fontos kérdéseket. Itt a helyem, ahol része lehetek a nagyvárosi nyüzsgésnek, ahol tapasztalhatok, önálló lehetek, s bár nem tudok bejárni az egyetemre, kicsit mégiscsak lehetek „rendes egyetemista”.