Ha már nem is iparág, még mindig vannak olyan „őrültek”, akik profi módon űzik a kritika írást. Az ő szakmájukról tanulhattunk a kritikaíró workshopon, amit idén először ingyenesen szerveztek meg a Filmtettfeszten. Míg a magyar filmszemle kedvelői a Viktória moziban élvezték a magyar filmek friss felhozatalát, néhány elvetemült a Bocskai-ház Óváry termében töltötte a hétvége nagy részét, ugyanis péntektől vasárnapig, minden délelőtt és délután intenzív beszélgetésben vehetett részt az érdeklődő.  

A mű megadja a kontextust

Legszerencsésebben úgy kezdünk egy kritikát, ha kontextusba helyezzük – árulta el Váró Kata Anna, a Debreceni Egyetem adjunktusa (filmtörténetet, filmelemzést tanít), film- és színházkritikus. Egy film megnézése után a gondolatok kezelhetetlenül cikázhatnak bennünk, éppen ezért nagyon nehezen kezdünk neki. De minden filmnek van valami előzménye, amit észre kell venni. Lehet írni társadalmi-, illetve politikai előzményekről, (miért pont most nyúlt valaki ehhez a témához), ideológiákról, a rendezői életműről, esetleg előző adaptációk, remake-ek párhuzamba vonásáról. Számos esetben segít az irodalom, illetve más művészeti ág. A kontextus meghatározza az illető alkotás kulturális küszöbeit, ami segít az írás további elemeinek kifürkészésében.

A tartalom. Kicsit banánhéjszerű, amin könnyen elcsúszhatunk, de KELL. Nem lövünk el spoilert akkor, ha körülbelül az első fordulópontig elmeséljük a storyt – mert valamivel fel kell kelteni az olvasó érdeklődését. Ezután kitérhetünk a képek és történet harmóniájára, a színészi játékok és karakterek ritmusára. Fontos szempontok továbbá a külsőségek, a legapróbb részletek: például Lady Macbeth ruhájának hímzése végigkíséri a karakter lelki emelkedését, majd bukását (a Macbeth c. filmben). Külön jó pont, ha a kritika kitér a filmzenére, ámbár erről tényleg csak akkor érdemes írni, ha az ember ért hozzá. A végszó lehet valami frappáns összefoglalás, valami egyszerű és meggyőző: érdemes-e megnézni, vagy ha nem, akkor miért nem? Mert nem lehet csak úgy simán szar. Vagy felejtsük el azt is, hogy: „nem mond semmi újat”, vagy „csak a klisékkel dolgozik”. A klisék igenis kellenek, mert a filmben minimum egy karakternek azonosulnia kell a közönséggel. Kell egy szerelmes, vagy egy rettentően magányos hős, aki miatt a néző átélheti a történetet, és így válik a történet hitelessé.

A kritika írásnak, ha létezik valamiféle kánonja, nagyjából így nézne ki. De ugyanúgy, mint minden más szabályt, ezt is fel lehet rúgni, de csak akkor, ha nagyon tudatosan tesszük.

Váró Kata Anna

Ne írjon kritikát az, aki hülye

Mert az igazi kritika íráshoz megfelelő filmtörténeti- illetve irodalmi tájékozottság kell, jó interpretációs készség, és persze gyakorlás – fejtette ki Pápai Zsolt, az ELTE BTK Filmtudomány tanszékének adjunktusa, aki közben szédületes iramú filmtörténeti utazásba vitte a jelenlevőket. A ’20-as évek Franciaországa a filmek egyik őshazája, és értelemszerűen itt jelentek meg az első kritikai lapok is, mint pl a Le Film. Pápai azok számára, akik nem filmszakosok, elmagyarázta a szerzői politika jelenségét is: az ’50-es évek filmes nagyjai, csak azokat az alkotókat tartották szerzőnek, akik valamiféle markáns kézjegyet hagytak filmjeikben.

Az előadó szerint, a jelenlegi kritikaírás egyik kimagasló tendenciája a narratikus elemzés, ami teljesen felborítja a fentebb leírt szempontokat. Tehát a legmenőbb kritikák azok, amik egyfajta szépirodalmi nyelven beszélnek, nem mondanak semmit a műről, és mégis bennük van minden. Ha netán mégsem érezzük ehhez eléggé tehetségesnek magunkat, az nem baj. De mindenképp vigyáznunk kell arra, hogy ne az online felületek kattintásvadász és undormány címeinek példájára fogjuk meg olvasóinkat, hiszen őket intellektuális módon is lehet provokálni: olyan merész kijelentésekkel, amik mellett majd kőkeményen tudunk érvelni.

Kedves Olvasók! Ismerik a Nyitány című magyar filmet? Nem, mi résztvevők is nagyjából Pápai előadásán hallottunk először róla. Annyit elárulhatok, hogy egy 1965-ös magyar film, amitől a cannesi zsűrik álla a földet verdeste. A kérdés az volt, hogy hogyan készíthettek a falon túl, abban a kis elveszett koszfészekben ilyen filmet? A választ természetesen megkaptuk, és a filmet az előadóval együtt kielemezhettük.

Vasárnap Kárpáti György, a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének (FIPRESCI) főtitkár-helyettese, korábban négy évig alelnöke (világszerte számos FIPRESCI-zsűriben működött közre tagként, zsűri elnökként – Montréal, Moszkva, Kerala, Busan, Palm Springs, Jereván, Kijev, Genf, Torinó) tartott élménybeszámolót. Újságíróként számos hírességgel készíthetett interjút, és minden történetnek megvolt a maga pikantériája. Nem mindegy ugyanis, hogyan kell bánni a rendkívül gőgös sztárokkal, vagy netán azokkal, akik viccelődéssel próbálják terelni az újságírók figyelmét. Vannak természetesen nagyon jófejek is, de olyanokkal is ki kell jönni, akik nem teljesen beszámítható állapotban vannak – nosztalgiázott Kárpáti.  Azt is megtudhattuk továbbá, hogy Cannes-ba csak úgy érdemes újságíróként menni, ha pinky badge-t (rózsaszín belépőt) kapunk, mert máskülönben egy nagy pénzkidobás az egész. Kárpáti magáról a Fipresciről is beszámolt, és mindenkit arra buzdított, hogy aki ezen a pályán szeretne érvényesülni, mindenképp csatlakozzon – akár a magyar, akár a román egyesületbe.

Végezetül: aki nagyon jó kritikákat szeretne olvasni, keresse fel Stöhr Lóránd, Kolozsi László, Gyenge Zsolt, Vincze Teréz, Varga Balázs, Müller Tímea és Soós Tamás írásait, vagy kövessék a revizoronline.hu bejegyzéseit!