A posztapokaliptikus Virágba borult világvége trilógia után egy kis metafizikai krimivel és szatírával megspékelt gyászregénnyel tért vissza tavaly Bartók Imre. A Láttam a ködnek országát című regényéről az író egy interjúban elmondta, hogy debütáló regényének (Fém) egy lehetséges folytatása.

A Hazai Attila Irodalmi Díjas fiatal író esztétaként a metafizikai valósággal játszadozik a regényben, ami egy olyan világot hoz létre, amely a valóságos élet alatt áll, és ami az érzékszerveinknek elérhetetlen, csakis egyfajta spekulatív módon fogható meg. Mélyebb rétegeiben a regény a rohanó világban élő, gyászoló egyén létezésének kérdéseit taglalja. A könyv tulajdonságai a posztmodern irodalomhoz (az intertextualitás, a szövegtípusok vegyítése, a nézőpontok és hangnemek váltogatása) köthetőek. Az író a fent említett interjúban elmondta, hogy a regény kiinduló ötlete egy néhány éve megtörtént könyves esemény volt, ahol „jólfésült és kifogástalanul öltözködő amerikai és ausztrál ügynökök egy listát dugtak az orrom elé, és arra kértek, jellemezzem a rajta szereplő magyar szerzőket és a címeket. Egész jól ment a dolog, ugyanakkor volt a helyzetnek valami bohózatba illő bája. Abszurd élmény volt egy teljesen más látószögből tekinteni az irodalomra.”

A történet jelen időben, a magyar fővárosban játszódik. Ezt biztosan meg lehet állapítani, annak ellenére, hogy a reális világ összeolvad az álomvilággal. Nevenincs főhősünk távolságtartó magabiztosságával ügynökként járja Európa leggyönyörűbb városait (Mallorcától és Zürichtől Brüsszelig vagy Isztambulig) magyar kéziratokkal, külföldi regények után vadászva, a könyviparban is beköszöntött és sokat hangoztatott recessziós világban. A szakmájába kissé belefásult főszereplőnk azonban több év tapasztalat után már előre ismeri a megfelelő lépéseket, már-már minden kiszámítható számára ebben a szakmában. A szatirikus valóságban keringő férfi inkább a testével van csak jelen a könyvbemutatókon és a többi karakter között, a lelke elidegenedve a testétől, valahol egy hegy csúcsán koporsót ás ki puszta kézzel. Elbeszélőnk reálisan és praktikusan gondolkodik, nem kíván zavaros ügyekbe belemászni, érzelemmentesen alakítja ki kapcsolatát a kiadó vezetőjével, Krisztiánnal, és a titkárnőként dolgozó Zsófival, még akkor is, ha váratlan módon egy légyottot megejt vele: „Nem akartam meztelenül látni, tapintani igen, feltétlenül, de látni nem, hiszen akkor már nem lettem volna többé egyedül. Olyan világba kerülnék, amelytől mindig is idegenkedtem.” Halványan reménykedik valami jóban, s a könyvkiadást valamelyest hivatásának tartja, amiből soha nem szállna ki az irodalom iránt érzett szeretete miatt, viszont hanyagsága (sokszor még a telefonját se képes felvenni) azt mutatja, hogy ez nehezen történik meg.

Ám a mindennapi szokványos élet, valamint a könyvkiadás monotonitása mögött megbújik ellentétként egy abszurd, ijesztő, a szürrealitáshoz közel álló álomvilág, amelyben a fő karakter végeláthatatlan úton fut megszállottan, immár öt éve elveszett öccsét keresve. Az álomvilág létrejötte leginkább a főszereplő öccséhez köthető, szomorúság és gyász lengi be. Mozgalmas és göcsörtös út ez, mely az egész regényen áthalad, de sajnálatos módon az égvilágon sehová sem viszi az olvasót, csak sejteni lehet, hogy mi a végkifejlet. A történetszál eleje csigalassúsággal indul be, az ember nehezen veszi rá magát az olvasásra, a közepén viszont egyre jobban felgyorsul, mivel a fő karakter öccséről kiderül néhány részlet, megjelenik néhány jel, ami a megoldáshoz vezethet. A tetőpont után viszont olyan befejezéssel ér véget, ami nemes egyszerűséggel csak „lebeg a ködben”, egy lezárást jelző szó nélkül, amivel talán el lehetett volna kerülni az olvasó zavarba hozását a sok kusza kép után.

köd

Meglepő módon ezek a kusza, nyomasztó s néhány helyen undorító képek precíz és kifinomult leírásokkal rendelkeznek, az író szókincse messzemenően nagyot dob az egész regényen, s ha a cselekmény nem lenne egy-egy helyen lapos, a szöveg könnyen olvasható volna a részletes és zűrzavaros leírások ellenére is: „Ágyéktól felfelé, egészen a nyakáig, héjukat vesztett szemgolyók borítják. Közelebb lépek, és látom, hogy nem csak ráaggatták őket, de megágyaztak nekik, apró gödörben, lyukban pihennek, oda vannak ragasztva, rögzítve a kocsányok, (…). Legalább százan lehetnek, mozognak, forognak a helyükön.” A valós és az álomvilág különböző módon és gyorsasággal váltakoznak. A szürrealitás megjelenhet egy teljes részben, de van, amikor szó szerint összeolvad egy-egy bizarr jelenettel: „(…) ami a legfontosabb az maga az esemény, és (…) a norvég partnervállalatunk ebben igencsak magasra tette a lécet idén. A nagyjából futballpályányi kráter körül már jó néhány autó parkol (…). Amikor elég közel érek, végre látom, mivel van tele a mélyedés. Ezernyi, síkos testű próbabab olvadozik odalent. A kezek és lábak közeiből helyenként apró lángok csapnak fel. Egy alvó vulkán mellett állunk vagy ötvenen. Ismerős arcok mindenütt, Zsófit nem látom ugyan, de itt van Bence, és ott van köztük Sven is.”

Ezzel ellentétben az érdekes kéziratok és könyvszinopszisok, amelyeket a főszereplő olvas, frissítően hatnak az egész sztorira. A folytonos utazások és a csodás városok jellemzése a sűrű, ingoványos történetben enyhítő jellegű, még akkor is, hogyha ezek az utak a főszereplő elszigeteltségét és egyedüllétét hivatottak bemutatni, a helyszínek változtatásával azonban dinamikusabbá válik a történet.

A könyvkiadók s könyvvásárok világa az, ami a könyvmoly figyelmét felkeltheti, amiről az író kifejezetten ügyesen és alaposan ír: „Holnap kezdődik az isztambuli könyvvásár. Nyitva kell tartanom a szemem, hátha felbukkan egy-két ígéretes kötet, de az elsődleges feladatom az, hogy a saját kiadványainkat próbáljam eladni.” A könyvek kiadásának macerás folyamata érdekfeszítő lehet az olvasónak, legfőképp az a versengés, ami a nemzetközi könyvkiadók között folyik. Emellett nem túlzottan, de annál is élvezhetőbb módon teret kapnak a regényben a különbnél különb és hóbortos szerzők, akik kétségbeesett s sikerhajhász módon, csillogó-villogó ruhákban s felszerelésekkel teli ügynökeikkel karöltve, olyan történetekkel szeretnének berobbanni a köztudatba, amelyben állatok vagy növények kapnak főszerepet (pl. A sáska évszázada c. könyv vagy egy szürrealista dráma, amelyben egy répa van középpontban).

A lélektani és identitásválság mellett kiadatlan Swedenborg-kéziratok, néhány ingujj alatt rejtőzködő teknős-tetoválás, számtalan döglött galamb a főhős lakása közepén, s a rejtélyes hűtőtáska folytonos felbukkanása az olvasót érthetetlenségből nem a rejtély megoldásához vezeti, hanem a bizonytalanság felé, ami egyre jobban növekszik és fokozódik. Ezeken az elbeszélő könnyedén, hanyagul és enyhén idegesítően, mindenféle magyarázat nélkül lép tovább.

A szöveg címe nem köthető semmihez, sem a szövegben, sem a történetben nem szerepel. A láttam a ködnek országát cím paradoxon, egyszerre sejtet valamit a köd miatt, feltehetőleg egy misztikus dolgot, de nem lehet látni egyértelműen, hogy mit takar valójában. David Lynch: Inland Empire című filmből vett mottó pedig méltó kezdet az elején, a filmhez illő, egy kicsit horrorisztikus világba engedi be ezzel az olvasót a regény.

Olyanoknak ajánlom ezt a regényt, akiket nem zavar, ha egy krimi igényesen van megírva, de olyan végkifejlettel, amelyek a „ködbe visznek”, és azoknak is, akik a posztmodern, fragmentált szövegeket kedvelik. A koherens és lineáris történeteket kedvelő könyvböngészőknek inkább azt tanácsolom, hogy futva meneküljenek tőle.