Te is gondolkodtál már azon, milyen érzés lehet kiállni a nagyközönség elé, és három perc tizenöt másodperc alatt slam formájában elmondani a véleményedet, megosztani a gondolataidat például a családon belüli erőszakról? Manapság már az erdélyi fiatalság körében is egyre többen vannak azok, akik nem csak gondolkodnak ezen, hanem aktívan részt is vesznek ennek az egyedi hangnemű, kötetlen formájú műfajnak az ápolásában. Sőt akadnak olyanok is, akik már versenyszerűen űzik a slammerkedést. De mi teszi ennyire népszerűvé, különlegessé a slamet? Honnan meríti inspirációját az írója? Egyáltalán, hogy épül fel a slam-világ, és hogyan lehet bejutni oda? Burján Kinga kolozsvári slammer, egykori újságírótanonc minden slamet (is) érintő kérdésünkre választ adott. A Polihisztériák (újságíró szakos diákok blogja) interjúja.

Polihisztériák: Hogyan kerültél kapcsolatba a slam poetryvel?

Kinga: A legelső slamet a ballagásunkra írtam. Már ez ráébresztett, hogy szeretném ezt az egészet jobban megismerni, mert láttam, hogy az emberek szerették az írásomat, nekem is tetszett az egésznek a hangulata és az, hogy kiállhattam és elmondhattam, mit gondolok. Szerencsém volt, mert éppen ekkor szerveztek az Erdélyi Slam Poetrysek egy open mic estet a Junkyardban, és a barátnőm biztatott, hogy mindenképpen vegyek részt rajta. Hallgattam rá, és nem bántam meg, mert hatalmas élmény volt számomra, hiszen láthattam, hogy az írásaimmal valóban kiválthatok reakciókat az emberekből.

PH.: Hogyan tudnád röviden jellemezni/leírni a slam-költészetet?

K: Szerintem ez az a műfaj, amiben valóban őszinte lehetsz magadhoz és mindenki máshoz is. Felvállalhatod a hibáidat, a nehézségeket, bármit, ami benned van. Egy másik jellemzőjeként a kötetlenséget tudnám említeni, hiszen bárki írhatja, csinálhatja, aki úgy érzi, hogy van mondanivalója.

PH.: Volt olyan közeg, ahol fejleszthetted magad? Vettél részt workshopokon?

K.: André Feri és Horváth Benji többször szerveztek spoken word workshopokat Kolozsváron. Ezek inkább belterjesek voltak, a haveri körnek szóltak, viszont ha betoppant egy új arc, mindenki érdeklődéssel fogadta. Az ilyen alkalmak nekem is rengeteget segítettek a fejlődésben, abban, hogy összeálljanak a dolgok, eltanuljak technikákat, ellessek csínyeket.

PH.: Mikor döntöttél úgy, hogy szeretnéd ezt versenyszerűen is űzni?

K.: Azt hiszem, a második fellépésem után, bár ez nem volt teljesen pozitív tapasztalat. A Zugban szerveztek egy estet, ahova más jellegű szöveget vittem, mint az elsőre, amiben egyetemista szemmel írtam le Kolozsvárt és az itteni életet. Ennek sokkal komolyabb volt a hangvétele, a mondanivalója, mégsem éreztem, hogy átment az üzenete az embereknek, mert nem kaptam azt a visszajelzést, amire számítottam, és az egésznek nem volt olyan hangulata, mint az elsőnek. Ekkor felvetődött bennem, hogy talán csak azért kell a slam az embereknek, hogy kacagjanak. Emiatt azt éreztem, hogy ez mégsem az a dolog, amire én számítottam, vagy amire nekem szükségem lenne. Végül az adott egy löketet, amikor a szervezők megkértek, vegyek részt a következő esten is. Ezután ők váltak egyféle mentorokká számomra.

dav

PH.: A kezdeti nehézségek miatt mégsem csüggedtél. Volt olyan slammer, esetleg író, költő, aki inspirált a folytatásban?

K.: Kezdetben nem volt, mert annyira nem követtem magát a műfajt, csak később találtam rá többek közt Süveg „Saiid” Márkra. Amikor már belendült ez az egész, akkor kezdtem több slamet hallgatni. Ez olyan, mint amikor már nagyon kezd érdekelni a dolog, de még nem szippantott teljesen magába, aztán elérsz egy pontra, ahol már azt érzed, hogy oké, eddig poénkodtunk, de most már ideje komolyabban venni az egészet, és valami maradandót alkotni. Emellett az olvasás is rengeteget segített és inspirált. A Pilinszky-verseket például véresre olvastam, de nagy kedvencem Závada Péter is.

PH.: Eddig hallottunk open mic estekről, országos bajnokságokról. Mesélj kicsit arról, hogyan épül fel ez az egész slam világ.

K.: Vannak a sima open mic estek, amelyek lehetőségtől függően különböző kocsmákban szerveződnek. Ezekre bárki eljöhet, bármilyen szöveget hozhat, amit ő slamnek érez, és szeretne megosztani a közönséggel. Ez nagyon jó kiindulópontot jelenthet a kezdőknek, azoknak, akik szeretnének belekóstolni ebbe az egészbe, itt hamar kiderül, ha az embereknek tetszett az írásod és az is, te hogyan kezeled a színpadon állást. Ezen kívül év közben Erdély különböző városaiban, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Kolozsváron zajlanak a bajnokság selejtezői, amelyeket egy nagy döntő követ (megvolt január 27-én a Tranzit Házban). Aztán van a nagy kedvencem, az Experijam, aminek az a lényege, hogy zenekari kísérettel olvashatod fel a slamedet.

PH.: Milyen szabályok határozzák meg a bajnokságot?

K.: A bajnokság kétfordulós szokott lenni, a versenyzőknek két szöveggel kell készülniük, első körben egy még közönség által nem ismert slamet kell bemutatni, a második körben már régebbi szöveget is lehet előadni. A fellépőnek három perc 15 másodperc áll rendelkezésére, hogy felolvassa vagy elmondja a szövegét. Pontozódik az előadásmód, a szöveg mondanivalója, de az is nagyon sokat számít, mennyire tűnsz magabiztosnak, mennyire gyakoroltad be a szöveget. Nagy előny, ha szabadon beszélsz, mert ezáltal sokkal közelebb kerülhetsz a közönséghez, nyitottabb tudsz lenni feléjük, és az érzelmeket is jobban át tudod adni. A zsűri az első öt versenyzőt juttatja tovább a második körbe, a közönség egy hatodikat.

sdr

PH.: Hogyan kerültél kapcsolatba a Nesttel?

K.: Én még akkor kezdtem el slamelni, amikor az Erdély Slam Poetry (ESP) szervezte az eseményeket, de a szervezők nézeteltérései miatt az ESP felbomlott. Ezért létrejött a Nest, amit Banga Szilárd reklámgrafikus álmodott meg. A Nest egyfajta összművészeti gyűjtőpontnak indult, ami a slam mellett olyan művészeti ágakat is próbált felkarolni és figyelni rájuk, amelyek mozgatják és érdeklik az erdélyi fiatalokat, akárcsak a street art. Most már viszont főként a slamre összpontosít.

PH.: A versenyeken kívül másfajta slam előadásokat is szervez a Nest.

K.: Igen, ilyen például a március 15-i előadás, amit tavaly a Melodeus kórussal közösen szerveztünk. Ez kicsit eltért a megszokottól, ünnepélyesebb a hangvételük és a slamek is komolyabb mondanivalóval rendelkeztek. Korábban voltak havi rendszerességgel slam clubok a Junkyardban, ahol nem volt zsűri és pontozás, így a félénkebbek is megbarátkozhatnak a mikrofonnal. Tavaly az ’56-os forradalom emlékére állítottunk össze egy slam előadást, ezt elsősorban iskolákban mutattuk be, így próbáltunk a diákok számára is elérhetőbbé tenni egy olyan témát, ami már sokunk fejében egy nem aktuális, elavult, ugyanakkor igen fontos történés. A cél az volt, hogy halljanak róla más formában is. Emellett nyáron az erdélyi fesztiválokon is jelen   vagyunk különböző slam produkciókkal.

PH.: Ki a célközönség? Kik érdeklődnek leginkább a slam estek iránt?

K.: Ha megfigyeljük a budapesti slamet, az látszik, hogy az Anker’tben negyvenesek vagy ennél idősebbek is fellépnek. Ez egyrészt annak is köszönhető, hogy ott sokkal hamarabb indult el az egész mozgalom. Itthon leginkább a tinédzserek és az egyetemisták érdeklődnek a slam iránt. Minden évben érkeznek új emberek, és ez igazán biztató a jövőre nézve.

PH.: Ha már szóba jött a budapesti slam: látsz különbséget a magyarországi és az itthoni slam estek működése között?

K.: Mindenképpen. Az egyik ilyen például, hogy Pesten előzetes regisztrációhoz kötött a fellépés, azt is mondhatnánk, hogy vaskalapos szabályok határozzák meg az egésznek a menetét. Itthon sokkal spontánabb az egész: eljössz nyolctól a Bulgába az egyik estre, farzsebedben a slameddel, és ha úgy érzed, hogy fel szeretnéd olvasni, akkor fél kilenckor már ott állhatsz a színpadon. Ez szerintem hatalmas pozitívum, és remélem, nem is fog megváltozni a közeljövőben.

PH.: Van olyan életérzés, ami kifejezetten inspirál? Szomorúság, boldogság…

K.: Igen! Tavaly ilyenkor volt egy nehéz időszakom, mégis szinte folyamatosan írtam. Lehet, ez azért van, mert amikor az ember érzékenyebb, teljesen másként nyit a dolgokra, más megvilágításban látja őket. Szerintem az írás nagyon jó lélekterápia, hiszen szembesíted magad a gondolataiddal, önmagaddal, az érzéseiddel.

dav

PH.: Melyek azok a társadalmi problémák, amelyeket szeretsz feldolgozni a verseidben?

K.: Az egyik ilyen téma, amivel foglalkoztam, a nők elleni erőszak volt. Ezt próbáltam nem a szokásos módon megközelíteni, hanem figyelembe venni azt is, hogy kik lehetnek még ennek a problémának az elszenvedői, akik tényleg mindenkinél ártatlanabbak. Ezért próbáltam egy gyerek szemszögéből rávilágítani az egészre, hogy ő hogyan élheti meg, benne hogyan csapódhatnak le az ilyen dolgok.

PH.: Ezt a témát dolgoztátok fel a Nest legutóbbi tematikus előadásán. Milyen üzenetet próbáltatok közvetíteni a Ház a szomszédban – Slam Poetryvel az erőszak ellen című rendezvénnyel?

K.: Próbáltuk úgy összerakni az előadást, hogy különböző perspektívák érvényesüljenek. A szövegeken keresztül alternatívákat, lehetőségeket akartunk kínálni, vagy a dolgok miértjére rávilágítani, azt kibontani, bemutatni, hogy milyen sok síkon futhat egy probléma.

PH.: Ez az előadás abban az időszakban volt, amikor a #metoo mozgalom is kirobbant.

K.: Igen, nem sokkal utána. Viszont nem szándékosan alakítottuk így, és nem is próbáltuk összefüggésbe hozni a kettőt, mivel itthon már eléggé csírájában elfojtották ezt a dolgot, ezért nem láttunk benne túl nagy potenciált, hogy tovább piszkálgassuk a témát.

PH.: Szinte egész Erdélyt bejártátok ezzel a műsorral. A közönség hogyan fogadta az előadást, voltak visszajelzések?

K.: Nagyon jók voltak a visszajelzések. Azt hiszem éppen a Szatmárnémetiben tartott előadás után színészek is odajöttek gratulálni, volt olyan is, aki a szövegek minősége miatt azt hitte, mindannyian bölcsészkarra jártunk. Ekkor mondtam, hogy nagy tévedés, mert bizony köztünk van építészmérnök-, sőt vegyészmérnök-hallgató is.

PH.: Az open mic előadásokon te is szoktál zsűrizni. Mennyire tudod kívülállóként figyelni az egészet? Milyen szempontokat veszel leginkább figyelembe?

K.: Szoktam, bár nem szeretek. Leginkább azokat a szövegeket szeretem és értékelem, amelyeknek a végén összeáll egy erős kép a fejedben. Emellett a kreatív lezárásokat is szoktam figyelni, azokat, amelyek adnak valami pluszt a szövegnek.

sdr

PH.: Van aki hozzád fordul tanácsért, segítségért?

K.: Volt már olyan, aki elküldte a szövegét véleményezésre, ezek az esetek viszont elég ritkák. Nagy elismerést jelentett számomra, és nagyon pozitív tapasztalatként éltem meg, amikor Járai Ricsi egyik produkciója során azt mondta, hogy ha Székelyudvarhelyen nem hallott volna slamelni, akkor valószínűleg ő sem fogott volna neki. Ekkor éreztem, hogy ezért már megérte.

PH.: Milyennek érzed a slam bajnokság jelenlegi mezőnyét?

K.: Nagyon erős. Főként a csíkszeredai mezőny, itt nagyon jó szövegek születtek. Szerintem számukra az jelentett egy hatalmas ráadást, hogy a nyáron részt vettek egy irodalmi táborban, ahol többek közt André Ferenc is ott volt, szárnyai alá vette őket, sokat foglalkozott velük, ennek meg is lett az eredménye.

PH.: Mit tanácsolnál egy pályakezdő slamernek?

K.: Az egyik legfontosabb tanács, hogy mindig legyen kéznél a jegyzet applikáció a telefonodban, mert sosem tudhatod, mikor jut eszedbe egy jó gondolat, amiből születik egy verssor vagy akár egy egész írás. De az is lehet, hogy valakitől hallasz valami érdekeset, amit aztán továbbgondolhatsz, később is felhasználhatsz. Egy tanárom mondta még az egyetemen, hogy a téma mindig az utcán hever, és ez valóban így van, csak észre kell venni.