A 2011-ben létrejött kaliforniai indie/alteregyüttes két év és a Wiped Out album után, szeptember 21-én visszatért a HARD című EP-vel, amely 5 dalból áll, s azokban hozzák a stílust, amelyet minden egyes rajongó már az elejétől fogva a szívébe zárt.

A The Neighbourhood már lassan négy éve a kedvenc együtteseim közé tartozik, így a kétéves szünet alatt hiányolva az új zenét, folyamatosan a régiek között böngésztem. Eddig három kislemezük (I’m Sorry…, The Love Collection, ThankYou), két nagylemez (I Love You, Wiped Out!) s #000000 & #FFFFFF címmel egy mixtape jelent meg.

A kislemez megjelenése meglepő volt, mivel semmilyen előrejelzés nem volt a banda részéről, csak egy 1 perces teasert tettek ki Facebook oldalukra. Az album producere az a Lars Stalfors, aki a Foster The People-nak is segédkezett albumkészítésben. A HARD megjelenésével a srácok hozták ugyanazt a sötét, titokzatos és melankolikus hangzást, amelyet különféle zenei stílusokkal kevernek, mint például a hip-hop és R&B-t, emellett néhány szám az alternatív és a soft rock elemeit is tartalmazza. A dalok hipnotizálóak, s olyan érzést keltenek, mintha valamilyen bűvkörbe kerülnél, amit Jesse Rutherford énekes hangja is fokoz. Ahogyan eddig is, a szövegek és dallamok leginkább a dalszerző és énekes sebezhetőségét és érzékenységét mutatják. Emellett a The Neighbourhood legtöbb dala, s mint ahogyan a HARD is, a képzeletedet úgy alakítja, mintha a zenék hallgatása közben a kaliforniai tengerparton sétálnál a forró homokban, éreznéd a testeden a lágy szellőt és a meleg napsütést, fittyet hányva a külső problémákra úgy, hogy csak saját magadat tartod fontosnak.

hard2

A The Neighbourhood tagjai: Jesse Rutherford, Zach Abels, Brandon Alexander Fried, Mikey Margott, Jeremy Freedman. (Forrás: az együttes Twitter oldala.)

A Roll Call című dallal kezd a kislemez, ha valamihez kellene hasonlítanom a dallamát (az elejét főképp), olyan, mintha egy ragadozó próbálná becserkészni a zsákmányát. Igazából Rutherford sejtető és kissé álmodozó hangja a kiváltó oka. Valahogy akkor sem veszít a minőségből, ha egy kis autotune-nal van megspékelve, és nincs túlságosan eltorzítva, csak épp annyira, amennyire kell. Az elektronikus és a hip-hop elemek sem hiányoznak. A szöveg egy katonáról szól, akit mások irányítanak, és megparancsolják neki, hogy öljön. Ez egyfajta alteregója is Rutherfordnak, mivel a refrénnel („I wanna walk like me, (like me), I wanna talk like me (like me)”) azt akarja elmondani, hogy senki ne parancsoljon neki, mivel ő saját maga akar maradni. A You Get Me So High valamivel vidámabb hangzású, mint a Roll Call. A ritmusa pörgősebb, egyaránt hallhatjuk Rutherford hangját rappelve vagy dalolva. Ennek ellenére, ha a dalszöveget megfigyeljük, a dal az eddig legbefutottabb számuk, a Sweather Weather sikeréről és annak hatásáról szól, de arról is, hogy ez hogyan érintette a tagokat. A „High all the time, high all the time/ I wanna be high all the time” egyúttal arra is vonatkozhat, hogy az énekes szeretne még több olyan sikert elérni, mint a Sweather Weatherrel.

A harmadik szám, a Noise, valamivel szokványosabb dal, a hip-hop kevésbé van jelen, inkább a gitárok és a dobok adják azt a folyást, ami egy dalhoz kell. A szöveg egyebek mellett azt taglalja, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenie a The Neighbourhoodnak a zeneiparban. Az EP másik vidámabb és legfülbemászóbb dala a 24/7. A dallam alapját az óra ketyegése és a digitális óra ébresztője adja, ami ezen a lemezen és a The Neighbourhood dalai között is kivételes. Az idő kap nagy szerepet a szövegben, de a szerelem is, hiszen az énekes arra biztatja kedvesét, hogy bármikor felhívhatja a nap 24 órájában. Az album záróakkordja a Sadderdaze, aminek a címe a szövegben fellelhető „sadderdays”-ből folyt egybe. Ez a leglassúbb és legszomorúbb dal, az együttes tőle szokatlan módon hegedűt is használ, talán emiatt lett ez a kislemez legérzékenyebb dala. Kiváló olyan pillanatokra, amikor az ember életkedve elmegy, a búskomor, esős napokhoz remekül passzol.

Bevallom őszintén rajongásom ellenére nem mondanám, hogy ez a legjobb munkájuk. Tény, hogy egy EP-nél az elvárás nem lehet ugyanaz, mint egy nagylemeznél, ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, hogy többre is képesek. Semmiképp se lennék egyedül ezzel: kell egy új The Neighbourhood album, ami teljes erőbedobással jött létre. Addig is én továbbra is böngészni fogom a régi számaikat, és megelégszem ezekkel a kellemes dalokkal is.