„Nagykorúsítás” a Hakuna matata hazájában

„Megtapasztaltam az érzést, amikor csupán a jelenlétemmel örömet okozok a körülöttem lévő embereknek. Azt, hogy milyen az, amikor olyannyira különbözöl a megszokottól, hogy már szinte látványosságnak számítasz. Egy Új Világot, egy új kultúrát ismertem meg. Mi több, meggyőződtem arról, hogy a Hakuna matata nem csak a mesékben létezik.” A 18 éves, parajdi Balázs Boróka elsőéves a Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz szakán. Volt szerencséje eltölteni két hetet Afrikában, Kenyában, és azon belül egy kis szigeten, Rusingán.

– Honnan jött az ötlet?

– Két évvel ezelőtt apukám a „Van egy téglám Kenyában” projekt által iskolaépítésben segédkezett. Tavaly megtudta, hogy újra lehetőség adódik ellátogatni a szigetre, úgy döntött, hogy engem is magával visz. Abban az évben a projekt célja az volt, hogy napelemet szereljünk az önkéntes házra, szintén a „Van egy téglám Kenyában” projekt által. Mindig szerettem utazni, világot látni, de nem mondhatom, hogy Afrika kimondottan a céljaim közt szerepelt, de a világ legszerencsésebb emberének mondhatom magam, hogy én is utazhattam.

Sokáig nem hittem, hogy lesz belőle valami. Nyakamon volt a nagykorúsítás, a ballagás, az érettségi, féltem, hogy az afrikai kirándulásom mindezek kárára lesz. Ugyanakkor tudtam, hogy egy ilyen lehetőséget mégsem szalaszthatok el. Akkor tudatosult bennem, hogy ez tényleg megtörténik, amikor elkérezkedtem a suliból és bekaptam az oltásaimat, majd felvettem a kapcsolatot az utazás szervezőjével, és már csak hónapok, hetek választottak el az indulástól.

Terveztük, hogy megmásszuk a Mount Kenyát, így aztán hónapokkal előtte nekiálltam edzeni, hogy könnyebben tudjam venni az akadályt. Nagyon változatosan kellett pakolni, téli és lengébb nyári ruhákat is vittünk. Ugyanakkor próbáltunk minél kevesebbet pakolni, mert kellett a hely az adományoknak. Igazából rengeteg kérdéssel indultam: hol fogunk aludni? Nádfedeles kunyhóban? Mit fogunk enni? Bogarakat? Milyenek ott az emberek? Törzsben élők vagy tűz körül táncolók? Egyáltalán milyen nyelven fogunk beszélni?

– Milyenek az ottani emberek, hogyan kommunikáltatok?

– A kenyai emberek mindent csak szépen, lassan, ráérősen csinálnak, nehezen tudják magukat időhöz kötni. Néha azt is meg mertem volna kérdőjelezni, hogy ismerik az órát. Ha siettetni próbáltad őket, a válaszuk csak annyi volt: „Hakuna matata!” Különben nagyon kedvesek. Már a fogadtatás lehengerlő volt, könnyes szemekkel néztük végig, ahogy az özvegyasszonyok énekeltek es körültáncoltak, majd hatalmas bőröndjeinket a fejükre kapva a szállásunkra kísértek. Ezek a nők mind HIV-fertőzöttek, mégis az az öröm és boldogság, ami az arcukon volt, ámulatba ejtett, csak úgy ragyogott a szemük.

Nem telt el úgy nap, hogy valami kedves szót ne ejtsenek feléd az emberek. Egyébként a fehér embert muzungunak hívják, és ha nem tudják a nevedet, mindenki így szólít. Megtanultam pár szót, mint például a köszönést, ami a „Jambo!” és a köszönömöt, amit „Erokamano!”-nak mondanak. Ott a köszönéshez tartozik, hogy megkérdezik, hogy vagy. Ha napi háromszor találkozol egy emberrel, de főleg gyerekkel, akkor ő háromszor köszön úgy neked, hogy „Muzungu, how are you?”. Az ottani nyelv a luó, de mindenki tud angolul.

Voltak meglepő, ijesztő dolgok is. A városban minden üzlet, hotel, vendéglő, bank bejáratnál gépfegyveres őrök állnak, akik a bemenetelnél fémdetektorral megvizsgálnak.

– Melyik volt a legkedvesebb élményed?

– Legkedvesebb élményem az ott töltött két hét alatt egy levél volt. Egy aprócska kis rongyos papírra, ceruzával írt levél. Hetedik osztályos kisfiú írta nekem, akit akkor még alig ismertem. Kevés gyereket ismertem név szerint, mert nagyon sokan voltak. Naponta tízen-húszan jöttek és bemutatkoztak, de nem tudtam mindenkit megjegyezni, viszont őket ez nem zavarta. A lényeg az volt, hogy körülöttem lehessenek, beszélgethessenek velem, szerepelhessenek a fotóimon, legyen egy új barátjuk.

A gyerekek mindene a foci. Nem vagyok nagy focirajongó, de megszerettették velem. A Sargy csapatának volt egy meccse egy közeli iskola csapatával, és hát… mezítláb a fiúk egész ügyesen csavarják a labdát, de az is dicséretet érdemel, ahogy a lányok és anyukák szurkolnak. Végig énekelnek, kiabálnak, ugrálnak, táncolnak, teljesen beleélik magukat, már csak nézni is élvezet, hát még mikor ott vagy, és velük együtt ujjongsz. A játék közben néhány gyerek leült mellém, együtt néztük a mérkőzést. Megkérdeztem, hogy csinálunk-e pár közös képet, mire elővettem a telefonomat, és felpillantottam, plusz tíz gyerek állt körülöttem nagy mosollyal. Egy focimeccsen volt köztük egy Seth nevű fiú, ő mindenhova jött velem, elkísért, nagyon sokat kérdezgetett rólam, a családomról, látszott, hogy érdeklem. A meccs után visszaindultam a házhoz, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egy kisebb fiú fut utánam, kezében egy papírral, amit a kezembe nyom, majd elszalad. Ez volt az a levél. Már a csomagoláson elmosolyodtam: „To Borrow, from Seth”. Seth arról írt, mennyire örül, hogy megismerhetett, és szeretné, hogy én legyek a szponzora, mert a szülei nehezen tudják fizetni az iskoláztatását. A „Van egy téglám Kenyában” projekt keretén belül működik egy örökbefogadásos dolog, ami abból áll, hogy egy félévet vagy egy évet támogathatod havi 25 euróval egy általad választott rusingai gyerek iskoláztatását. Sethnek gondolkodás nélkül igent mondtam. Hazajövetel után elintéztük a papírmunkát, és „örökbe vettem”.

Na meg a Mount Kenya. Hogy is felejthetném el a 4985 méter magas Lenana csúcsot. Te jó ég! Onnan nézhettük végig a gyönyörű napfelkeltét, ami hatalmas élmény volt. Aznap ünnepeltem a tizennyolcadik születésnapomat, ott, a csúcson. A legszebb pillanataim közé tartozik.

– Mindenkiben él egy kép, hogy milyenek lehetnek az ottani iskolák, intézmények, mégis, szerinted melyek a legnagyobb különbségek hozzánk képest?

– A legnagyobb különbség talán az, hogy ott a gyerekek szeretnek iskolába járni. Nem szeretnek, imádnak. Az itteni gyerekekkel ellentétben, ők örömüket lelik abban, ha egy-egy rongyos füzettel, szakadt egyenruhában reggeltől késő délutánig ott lehetnek az iskolában és tanulhatnak. Meglepően sok iskola van Kenya-szerte, szinte mind magániskolák. A leginkább az tetszett, hogy minden iskolának megvan a saját egyenruhája, ami nagyon szép és változatos. Nem találkozol ugyanolyannal, de még csak hasonlóval sem. Rusinga szigeten az iskolát Sargynak hívják, amit Samwel alapított. A „Van egy téglám Kenyában” első komolyabb projektje az volt, hogy ezt az iskolát kibővítették, a roskadozó bádogoldalú kis épület mellé közös önkéntes munkával egy új, modern, nagyobb épületet húztak, ahol most több mint 200 gyerek tanul.

11391480_1113380822011635_7360239673278005109_n

– Mesélj kicsit az ottani hagyományokról/szokásokról. Mi az, amit érdekesnek vagy szokatlannak találtál?

– Ott poligámia van, a férfiaknak, akik megengedhetik maguknak, több feleségük is lehet. Minden feleség külön házban él, a férj kedve szerint döntheti el, hogy épp kinél van. Számunkra szokatlan, de ezek a nők általában jó viszonyban vannak. Samwelnek is két felesége van, Lilian és Betty, akik egymás szomszédságában élnek, olykor együtt mosnak, főznek. Étkezésekkor a gyerekek és a nők nem tartózkodhatnak egy helyen a férfiakkal. Kiszolgálják a férfit, magára hagyják az étkezőben, és miután ő jóllakott és elhagyta a szobát, csak azután ülhetnek asztalhoz a gyerekek és a nők.

Az ételek kifogástalanok, minden nagyon finom, teljesen el voltam ájulva a felhozataltól. Már az első étkezéskor alig bírtam leállni. A szigeten főleg halat ettünk, amit Lilian nagyon finoman el tudott készíteni paradicsomosan, mindenkinek egyik kedvence lett. A capati az egyik fő ételük, olyan, mint a kenyér, csak inkább a palacsintához hasonlít, bár kicsit vastagabb és olajosabb. Ettünk még samosát, ez darált hússal töltött háromszögű pánkó. Ott is megjelenik az étrendben a krumpli, a csirke, a káposzta, a rizs. A gyümölcsök sokkal-sokkal finomabbak, mint itthon, nem génmanipulált, felfújt, ízetlen valamik, hanem igazi, friss, zamatos finomságok, ami nap mint nap frissen szedve várt minket az asztalon. Azóta sem ettem olyan finom mangót, ananászt, narancsot, de főleg banánt nem. Az egyetlen, ami kicsit sem ízlett, a porridge. Ezt is nagyon sokat eszik, mert sok a tápanyag benne és laktató. Az állaga olyan, mint a tejbegríznek, csak jó sok vízzel felhígítva, és az íze inkább savanykás. A gyerekek ezt kapják az iskolában ebédre.

– Hogyan zajlottak a mindennapjaid?

– Rusinga szigetén semmi sem volt kötött, mindenki azt csinálta, amit szeretett volna. Én részt vettem órákon, focimeccseken. A hét közepén egynapos szafarin láttunk nagyon sok zsiráfot, gazellát, muflont, zebrát és bivalyt. Voltunk Mbitabában, ahová ottlétünk alatt átjártunk párszor „taxival”, azaz motorkerékpáron, amit piki-pikinek hívnak. Mbitát leginkább Korondhoz tudnám hasonlítani. Nagyon kicsi város, tele árusokkal. Az út két oldalán a földre mindenki ki van pakolva, és mindent lehet kapni, főleg ruhákat. Rusinga a Viktória-tó mellett fekszik, minden nap megmártóztunk a vízben is. Akadt pár víziló, akik szerettek a fürdőhelyünkön ólálkodni. Ha a vízilovak nem zavartak be, nagyon lehetett élvezni a fürdőzést, úsztunk, leugráltunk a kövekről, napoztunk, a tó néha hullámzott is, pont, mint egy tengerparton.

– Mennyire voltál megterhelve fizikailag és lelkileg? Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted ez sok?

– Fizikailag csak a hegymászáskor voltam terhelve. Kemény volt minden előző tapasztalat nélkül nekivágni egy ekkora hegynek, de amennyire tartottam tőle, aránylag jól bírtam. Fölfelé egyáltalán nem jelentkeztek a szintváltozással járó rosszullétek, de lefelé kezdett kiütni rajtam a fáradtság. Fölfelé több napot gyalogoltunk, volt idő megállni, pihenni, lefelé mindössze egy napunk volt. Folyamatosan mentünk és mentünk pihenés nélkül. Az időjárás sem volt jó barátunk, egyik percben 40 fokos meleg volt, másikban már dió nagyságú jegek hulltak az égből. Izomlázam volt, a bakancsom beázott, a bokám feldagadt, alig bírtam rakni a lábaimat egymás után. Az utolsó öt kilométeren a sírás kerülgetett, éreztem, hogy kész, nem bírom tovább, de aztán legyűrtem minden fájdalmamat, erőt vettem magamon, és megcsináltam.

A szigeten minden percet élveztem, nem telt el úgy pillanat, hogy ne mosolyogtam volna. Egy dolog volt, ami kicsit megviselt és felzaklatott: a templom. A luó nyelvű ceremóniából az ámenen és a halleluján kívül nem értettünk semmit. Gyerekek és felnőttek táncoltak, énekeltek, tapsoltak, volt dobszó, csörgő, minden. A meghökkentő, ijesztő része ott kezdődik; mikor egy-két nőt megszáll valami (ott úgy tartják, hogy a Szentlélek), és elkezdenek nagyon furcsán viselkedni. Önkívületi állapotba estek, mintha egy teljesen más világra kerülnének. Az egyik nő végig behunyt szemmel és kitárt karokkal forgott körbe-körbe, és közben luó nyelven mondott valamiket nagyon mély és rekedt hangon, néha egyet-egyet hörgött is. Annyira megrémültem ennél a résznél, hogy kimenni sem tudtam, csak ültem, és bámultam, hogy mi történik. Biztos, hogy sosem fogom elfelejteni…

– Mik a terveid? Az afrikai út miatt választottad a földrajz szakot?

– Közrejátszott. Eddig is imádtam utazni, de Afrika után jöttem rá arra, hogy nagyon érdekel a világunk, a különböző kultúrák, és szeretnék többet tudni róluk. Nem a jövőre nézve választottam szakot; vagyis nem az volt a fő szempont, hogy pénzes legyen, és jól el tudjak helyezkedni stb., hanem igyekeztem úgy választani, hogy azt tanulhassam, ami tényleg érdekel.

A hely, az emberek, a gyerekek, minden nagyon belopta magát a szívembe, és nem akartam megválni tőle. Különlegesnek éreztem magam, hogy részt vehettem egy ilyen kiránduláson önkéntesként, és ha egy kicsit is, de segíteni tudtam az embereknek. Jó volt végre megtapasztalni, milyen az élet Európán kívül. Mikor hazajöttem, egy kívánságom volt, hogy az életben egyszer még el tudjak jutni a kicsiny Rusinga szigetére. Úgy tűnik, a kívánságom hamarabb teljesül, mint számítottam, ugyanis októberben a „Van egy téglám Kenyában” projekttel újra meglátogathatjuk a Harmadik Világot.