Mindig nagyra értékeltem a bátor embereket, akik nem félnek kilépni a komfortzónájukból. Akkor lettem én is egy közülük, amikor – eddigi rövid életem alatt már kétszer is – úgy döntöttem, olyan városban folytatom a jövőm építését, ahol léteznek kilátások.

Nyolc évig román tagozaton tanultam, majd kilencedik osztálytól Csíkszeredában magyar nyelven folytattam a tanulmányaimat. Addigra már egész jól tudtam magyarul írni és olvasni: a román általános iskolában is tanultam a magyart, heti három alkalommal volt magyaróránk, délután pedig más tanárhoz is jártam nyelvet tanulni. Otthon a családban mindkét nyelven beszélünk ugyan, de a legtöbb segítséget a nyelvtanulásban a tanórák nyújtották.

A bátyám nyolcadik osztálytól magyar tagozaton tanult, ezért bíztam magamban, hogy képes leszek én is ugyanazt végigvinni. Majdnem 200 km-re voltam az otthonomtól, ritkán tudtam hazamenni, leginkább csak három-négy havonta, többnyire ünnepekre. Ahogy teltek a hónapok, évek, már egyre könnyebb lett, megtanultam az önállóságot, ami sokat segített és most is segít. Idővel a bentlakásban rátaláltam a második családomra. Barátokkal, nevelőnőkkel, nevelő bácsikkal és a pap bácsival alakult ki olyan közösség, amelyről azt mondhattam, hogy olyanok voltunk, mint egy család. Még akkor is, ha az otthoniak nem lehettek a közelemben, mindig volt valaki, aki bátorított és segített, bármilyen helyzetben – főleg az utolsó évben, hiszen akkor volt a legnagyobb szükségem segítségre és támogatásra.

Sokszor elbizonytalanodtam, kétségeim támadtak, hogy vajon sikerülhet-e minden tantárgyat megtanulni magyarul. Kezdetben nem volt könnyű, de késő éjszakákba nyúló tanulással sikerült érettségiznem. Még érettségi után sem volt világos, hogy Kolozsváron fogok egyetemre járni, ráadásul magyar tagozaton. Meghallgattam szüleim és barátaim tanácsait is, ami sokat segített az érettségi utáni nyáron megérett döntésben: Kolozsváron fogok tanulni, még akkor is, ha messze van és drága város. Így lettem ősszel elsőéves egyetemista a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karán, újságírás szakon.

Fél éve Kolozsváron próbálok minden pillanatot megélni, csodálattal felfedezni a várost. Régi és modern épületeket, a kommunizmus emlékét őrző tömbházakat, a hagyomány és innováció tökéletes harmóniáját. A város zsúfolt, zajos és tele van autókkal. Tökéletes mindazok számára, akik szeretik a nyüzsgést. Bár sűrű a tömegközlekedés, de sok domb akad, ahova busz már nem jár, így gyalog kell megmászni azokat. Ez főleg olyankor „kellemes”, amikor amúgy is fáradt vagy. Ugyan az árak borsosak, de túl lehet élni. Az első egy-két hónapban nehezebb, amikor nem tudod, hogyan oszd be a pénzed, hogy mindenre jusson, de idővel ezt is meg lehet tanulni.

Az emberek nagyon kedvesek, ráadásul roppant érdekes a legkülönfélébb vidékekről érkező diákok egyvelege. Szinte kényezteti füleimet a többféle nyelv, a sokféle akcentus. Összebarátkoztam egy lenyűgözően nyitott amerikai lánnyal, aki magyarul egyáltalán nem tud, románul értekezünk. Egyébként úgy érzem, bentlakásban élve sokkal könnyebben észrevehető a többiek kedvessége. Jólesik, hogy itt akár ismeretlenül is köszönnek az emberek egymásnak a folyosón. A bentlakók közös konyhákon osztoznak, ott óhatatlanul kialakul a beszélgetés ismeretlenekkel is, akik attól kezdve ismerősökké válnak.

Az órarend nem olyan zsúfolt, mint a középiskolában, ahol koncertpróbákkal együtt olykor késő estig bent maradtunk. Az egyetemen is akadnak persze kedvenc tantárgyak és kedvenc tanárok, meg kevésbé kedvesek is. Délután is vannak órák, így nem kell mindig korán kelni. A szállóigeként emlegetett kolozsvári rohanásnak olykor semmi jele, még arra is jut idő, hogy nyugodtan megkávézzunk.

Ne féljetek a diákélettől, távol kerülni az otthontól. Eleinte ugyan keserű lesz a honvágy és a sok ismeretlen miatt, de minden egyes felfedezéssel egyre édesebbé és érdekesebbé válik. Végtére is miért választanánk a könnyebb utat? Nehéz úton járva sokkal többet tanulhatunk, tapasztalhatunk, hogy végül a nagybetűs élet kihívásai között jobban boldogulhassunk, és joggal legyünk büszkék arra, akivé váltunk.