Régóta motoszkál a fejemben a gondolat azzal kapcsolatban, hogy a popkultúra mennyire befolyásolja a nőket és még a kislányokat is. Rendre jönnek ki A szürke 50 árnyalatához és az Alkonyathoz hasonló mizériák, amelyek mind-mind torz képet adnak arról, hogy milyennek is kellene lenned nőként. Arról nem is beszélve, hogy a magazinok címlapjai is tolják feléd az elvárásokat, miszerint legyél szexi, minimum csontkollekciós topmodell, de azért fogadd el magad úgy, ahogy vagy. Több irányból érkeznek a megfoghatatlan Oravecz Nórá-s életbölcsességek meg a Bagdi Bellá-s dalocskákba csomagolt mézes-mázas motivációs szövegek. A gond szerintem az előbb említettekkel az, hogy mindig a könnyű utat választják. Megpróbálják bemagyarázni neked, hogy az igaz szerelmed jönni fog (lehetőleg kőgazdag, menő, jóképű pasi lesz), meg hogy mindennap hülyítsd magadat a tükör előtt azzal, hogy szép vagy meg vonzó, a femme fatale, akinek aztán az égvilágon semmit nem kell tennie azért, hogy jobb emberré váljon. A baj csak az, hogy az út ehhez nem a motivációs idézeteken meg a címlapok hasábjain keresztül vezet. Ehhez kőkemény önismeret kell, harc önmagaddal, a környezeteddel és azokkal az elvárásokkal, amiket felállított neked. Persze, a dolog ennél jóval összetettebb, szerencsére a filmek, sorozatok és könyvek olyan hiteles, erős, önálló és kompetens női karaktereket is felvonultattak a nagyérdemű előtt, akiket ha nem is kell feltétlenül példaképnek tekinteni, a történeteik adhatnak egy s más ötletet arról, hogy nem érdemes a fent említett butításokat figyelembe venni. Ezért összedobtam egy listát azokról a nőkről, akikre szerintem érdemes odafigyelni. Lányok, dobjátok el a Cosmopolitant és lapozzátok most fel inkább a Campust!

Margaret „Peggy” Carter

A Marvel Univerzum egyik sorozatáról, a Carter ügynökről (Agent Carter) beszélek, amelynek a címben szereplő hölgy a kulcsfigurája, aki a Stratégiai Tudományos Egységnél (Strategic Scientific Reserve – SSR) dolgozik. Ha van valami, ami ebbe a témába tökéletesen beleillik, akkor ez a sorozat az. Az egész a ’40-es években játszódik és remek korkép is egyben, a zene, a hangulat és képi világ, na meg az akkori divat mind visszaköszönnek. Persze Peggy Carter az egyetlen női ügynök, az ott dolgozó férfiak meg legtöbbször csak kávét főzni küldik el vagy papírmunkát intézni. Ha van női karakter, akiről példát kell venni, akkor az Carter ügynök. Azért, mert önálló, ravasz, intelligens és nem utolsósorban tisztában van a saját értékeivel. A sorozat akár úgy is felfoghatta volna a női-férfi alárendeltséget, hogy a főszereplőnk folyamatosan nyafog, hogy őt nem értik meg és semmibe veszik, a tehetségét pedig még csak szóra sem méltatják. De nem. Az ügynök saját nyomozásokba kezd és önállóan akarja bebizonyítani, hogy érdemes a tiszteletre. Tehát megérti, hogy keményebb eszközökhöz kell folyamodnia annak érdekében, hogy felfigyeljenek rá, és ez mindenképpen dicséretes. Peggy egyik ikonikus mondata valahogy úgy hangzik magyarul, hogy: „Tisztában vagyok az értékeimmel. Mások véleménye nem igazán számít.” Ebben a mondatban pedig benne van a lényeg, amit az Agent Carter tanítani akar: ha jó vagy valamiben, akkor menj és csináld, ne engedd, hogy a külső tényezők elvegyék tőle a kedved. A sorozat mindenképpen lebilincselő élmény, plusz hozzátenném, hogy a címszereplőt Hayley Atwell játssza olyan megnyerő színészi alakítással és gyönyörű brit akcentussal, hogy az zene lesz füleidnek, meg ugyan már, ki ne akarná látni, ahogy egy nő ’40-es évekbeli jazzre rúgja szét a rosszarcok hátsóját?

Dolores Claiborne

Meglehetősen éles váltás következik az előzőhöz képest, ugyanis itt egy könyvről lesz szó, amelyet a horrormester Stephen King vetett papírra. Viszont ez nem az a tipikus King-könyv, hanem krimi és remek lélektani regény, megannyi témát feldolgoz a családon belüli erőszaktól egészen addig, hogy azok a nők, akik elnyomásban élnek, egyáltalán tehetnek-e valamit azért, hogy ezt a helyzetet megoldják. A történet Maine államban játszódik, ahol az idősödő nő, Dolores Claiborne éppen egy rendőrségi kihallgatáson ücsörög, ugyanis azzal vádolják, hogy megölte a házvezetőnőjét, Vera Donovant. Ahhoz, hogy megtudjuk, mi vezetett idáig, Dolores elmeséli az egész életét, a könyv tulajdonképpen egy rendőrségi jegyzőkönyv. Egy kisvárosban vagyunk, ahol aztán szó sincs a nemek közti egyenlőségről, arról meg pláne nem, hogy a nők felemeljék a hangjukat vagy netán a sarkukra álljanak, és kilépjenek a bántalmazó kapcsolatból, azért, mert egyrészt nem lenne erre lehetőségük sem anyagi, sem más szempontból, plusz ott vannak a gyerekek, az ő jövőjükre is gondolni kell. A regény egyik legikonikusabb mondata: „Néha egy nőnek csak a szipirtyóság marad támaszul.” Remek sztori emberi méltóságról, empátiáról és arról, mi bocsátható meg és mi nem. Oldalakon keresztül lehetne elemezni, hogy a Dolores Claiborne miért egy tökéletesen megírt mű, és olyan súlyos, hogy én még évek múltán is elmélkedek egy-egy kérdésen, amit a könyv felvet. A főszereplő nem az a tipikus mintapélda, de kell az ő története is ahhoz, hogy megértsük: néha nem létezik jó választás, egyszerűen csak választani kell. Próbáltam nem lelőni a poénokat, de nyugi, a könyv az első pár oldalban el is lövi az egyik legnagyobb dolgot, amiről szó van benne, úgyhogy vétkes nem vagyok. Inkább ezt olvassátok el a Szürke helyett, mert ha Dolores életre kelhetne és meglátná, hogy az elmúlt években az emberek egy bántalmazó szadista és egy naiv kislányka románcáért esedeznek, biztos teliberöhögne mindenkit. Ha meg nem szeretsz olvasni, akkor van egy 1995-ben készült film is róla, amely remekül visszaadja az egész könyv hangulatát és eseményeit.

Veronica Mars

Erről a sorozatról már volt szó múlt héten, és Veronica Mars karaktere ebből a listából kihagyhatatlan. Neki ugyanis azért kell erősnek lennie, mert a városában, ahol él, nagyjából mindenki utálja, a régi barátai ellene fordultak, az édesanyja lelépett, sorolhatnám. Ő ennek ellenére is erős marad és ugyanúgy, ahogy Carter ügynök is teszi, a kompetenciáit és erényeit a saját javára fordítja, és itt van a hiteles női karakterek kulcsa: nincs szükségük mások igazolására, véleményére ahhoz, hogy magukról olyan képet alakítsanak ki, amelyre büszkék lehetnek. Mindezt önerőből, saját eszközökkel, nem szaloncukorpapírba csomagolt bölcsességekkel. A detektívlánynak egyedül kell erősnek lennie, az akadályokat pedig kiválóan veszi minden egyes alkalommal. A Veronica Mars egy olyan lányról szól, aki alapjában véve nem a kőkemény végzet asszonya, csak a körülmények arra kényszerítették, hogy felvegye ezt az álarcot. Ő maga is bevallja, hogy egy idő után az segít, ha már nem érdekel, hogy mások mit mondanak, ha már nem figyelsz arra, hogy a hátad mögött összesúgnak. A legnagyobb erénye pedig az, hogy ennek ellenére nem lesz egy magába fordult, depresszív lélek, hanem csupán olyan lány, aki a realitás mezején járva felismeri, hogy mi zajlik körülötte és úgy keveri a lapokat, ahogy a környezete játszik.

Oosaki Nana és Komatsu Nana

Ennél a pontnál egy kicsit más vizekre evezünk. A két név azért tűnik furcsának, mert ez bizony egy japán animesorozat. Tedd arrébb a sztereotípiáidat, miszerint az animék ilyen üvöltözős rajzfilmek, mert ebből a kijelentésből egyik sem igaz. A Nana című anime a 2000-es években jelent meg, a Yazava Ai által kitalált és rajzolt mangából született. A történet szerint a naiv, szeleburdi lány, Komatsu Nana Tokióba költözik, az oda tartó vonaton pedig megismerkedik a kemény, punk-rockerlánnyal, Oosaki Nanával. A kettőjük barátsága mondhatni itt kezdődik, és az anime olyan emberi és kézzelfogható, hogy arra nincsenek szavak. Csupa ismerős történet olyanokról, mint te vagy én, hétköznapi események, két lány barátsága, a fiúügyeik, meg a céljaik felé vezető útjuk. Tanulságos sztorik felnőtté válásról és emberi kapcsolatokról és ahhoz képest, hogy mindennapi témákat dolgoz fel, magával ragadó, mégis súlyos és tömény. Receptre írnám fel minden lánynak, mert ezt az animét látni kell. (Egyébként, az anime szlogenje is az, hogy „Minden lánynak szüksége van a Nanára!”) Garantálom, hogy mély nyomot fog hagyni benned, ha eddig vonakodón álltál az animékhez, akkor is nézd meg! Egyébként mindig írogatom, hogy a sorozatokat, amiket ajánlunk, ne nézzétek magyarul. Ezt viszont mindenképpen így érdemes! Kevés anime van, ahol eltalálják a szereplők hangjait, de a Nanánál ez szinte tökéletesre sikeredett!

A listánkra még megannyi karakter és hős beleférne, de én egyelőre azt mondanám, hogy a fent említetteknek mindenképpen érdemes utánanézni. Távolról sem akarok én itt feministának tűnni vagy egyenjogúságért követelőzni, az egész gondolat onnan indult ki, hogy a popkultúra és a társadalom igencsak manipulatív, és nap mint nap érnek minket olyan üzenetek, amelyek nem biztos, hogy helyénvalóak. Ki-ki maga dönti el, hogy ezekből mennyit fogad be, viszont nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy bizony vannak kifejezetten károsak is. Szerintem – és a félreértések elkerülése végett még egyszer leírom: szerintem – azok, akiket ebben a listában megemlítettem, mind rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, amelyek egy erős, önálló nő ismérvei lehetnek. Nem azt mondom, hogy páncélba öltözve rohanjuk le a világot, de nem árt, ha tisztában vagyunk azzal, ami minket körülvesz és azzal, hogyan tudjuk az előnyükre fordítani mindazt a sok negatívumot, ami ma eléggé jellemző a társadalomra.