Csángó lány vagyok és nyolcadik osztály végéig román tagozaton tanultam. Az életem megváltozott, amikor elhatároztam, hogy magyarul szeretnék továbbtanulni. Kolozsvárra az egyetemi tanulmányaim idejére csángó faluból, Pusztinából érkeztem. Ott élek, ott végeztem az általános tanulmányaimat román nyelven. Hatodikos voltam, amikor eldöntöttem, hogy magyarul szeretnék továbbtanulni. Addig nem is gondoltam, hogy valaha más nyelven fogok tanulni, mint románul. A döntés úgy született, hogy a bátyám Csíkszeredában tanult, és azt mondtam magamban, „ha ő meg tudja csinálni, én miért ne tudnám”.

Csíkszeredába mentem továbbtanulni, és egy pillanatig sem bánom. Ott tanultam meg, hogy küzdenem kell a céljaimért, ott kötöttem életre szóló barátságokat, ott kezdtem megérteni, hogy az élet nem is olyan könnyű, ahogyan én elképzeltem. Sok jó emberrel találkoztam, jó tanácsokat kaptam, és ami a leglényegesebb számomra: mindig volt valaki mellettem, aki biztatott. Fontos volt, hogy a testvérem ott legyen a közelemben, tőle mindig kaptam segítséget.

Középiskolai tanulmányaim idején csángó bentlakásban laktam, csángó diákokkal, akiknek ugyanúgy nehéz volt új környezetben érvényesülni, új baráti körökbe beilleszkedni. Most is emlékszem az első napra, amikor beléptem az iskola udvarára. Nem ismertem senkit. Olyan kicsinek éreztem magam, féltem megszólalni, féltem akármit is tenni. Az első két hónap borzasztóan telt, rengeteget sírtam, olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy át kell hogy iratkozzak román nyelvű líceumba. A legnehezebb eleinte az volt, hogy magyarra kellett fordítanom magamnak az összes tantárgyat, amit addig románul tanultam. Annyi ismeretlen szót hallottam, és nem tudtam elképzelni, hogyan fogom ezeket megtanulni és megjegyezni. Úgy tűnt, mintha kínait tanultam volna. Szerencsére, a bentlakásba jöttek korrepetáló tanárok segíteni, így könnyebben megértettem a leckéket és az ismeretlen szavakat, mintha egyedül bajlódtam volna velük. Napról napra egyre hatékonyabban tudtam tanulni a számomra idegennek mondható nyelven, lassanként egyre helyesebben is beszéltem, és egyre jobban ki tudtam fejezni magam. Az osztálytársaim támogattak, én pedig szívesen segítettem nekik románból, mivel nekik az volt nehezebb.

Elvégeztem a líceumot, leérettségiztem, ami kifejezetten jól sikerült, hisz nekem lett a legnagyobb jegyem az osztályból. Akkor éreztem, hogy megérte az egész szenvedés, hogy végül sikerült elérni a célomat. Annyira büszke voltam magamra, hogy ezt akkor senki és semmi nem tehette volna tönkre. Most pedig egyetemista vagyok, és magyar nyelven tanulok. Tudom, nehéz lesz, hisz azt már megtanultam, hogy semmilyen kezdet nem könnyű az életben. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy most is sikerrel fogom teljesíteni a céljaimat, és a végén annyira büszke lehetek majd magamra, mint minden alkalommal a sikereim után.