Az eligazító gyűlés napján az eső illata nehezen tudta elnyomni az elsőéves újságíró hallgatók izgatottságát és pozitív szorongását, de semmi okunk panaszkodni. Amint megláttuk, hogy önfeledt mosollyal és gyermeki kíváncsisággal mértek fel minket elődeink és professzoraink, minden szürke gondolat, minden fekete paca a fehér lapon eltűnt. Azonban vissza a legelejére…

Kapkodó tekintetekkel találtuk meg egymást mint elsőéves újságíró hallgatók a város tágas utcáin, hiszen a Facebook-profil-fotó és a név nem ad 100%-os képet az emberről; de győztünk, a győzelem a miénk volt. A hideg levegő és a forró kávé társaságában beszéltük meg, hogy ki honnan, hogyan, miért, mikor, melyik utcában, milyen zenét hallgatva érkezett Kolozsvárra, mi volt a mérvadója az egyetemi szak kiválasztásának, hány cicája van vagy ki hányszor festette be a haját és milyen színűre. Az már ennyiből is látszik: kevesen vagyunk, de sokszínűek.

Szakadó esőben ugyan, de dobogó szívvel siettünk a kar épületéhez. Jó volt olyan közösségben lenni, létezni és élni még ha csak arra az egy órácskára is, ahol mindenkit összeköt a remény, hogy hamarosan vége az online tanításnak, útbaigazítást kérhetünk minden egyes nap, mert nem találjuk a termet, ahol óránk van, nem tudjuk, merre van a kávézó, a könyvtár…

A kamera mögötti lappangást nélkülözni, személyesen találkozni más emberekkel a mai világ zűrzavarában igenis üdítő és feltölti az embert – még akkor is, ha fél arcunkat eltakarva csak a másik szemében láthattuk, hogy örül, boldog, mosolyog: él.

Ezután sétáltunk. Rengeteget. Esett az eső. A cipő leette a sarkunkat. A hajunk vizes lett… de legalább együtt voltunk a felsőbb évesekkel, a tanárokkal, és csak örömmel lehetett hallgatni az abszurd ötleteket, történeteket, hogy a kis gólyák melyik tanártól rettegjenek a legjobban, és hogy ki hány lejért adja el a jegyzeteit (diákbarát áron természetesen). Sokat nevettünk, a ráncok az arcunkon maradtak, a viccek a szánkon, a pillanat pedig belül valahol.

Lehet, hogy ez a varázs néhány hét múlva elmúlik és ismét beszürkülnek a mindennapok, de egy valami biztos: kapaszkodunk ebbe az emlékbe, olykor levesszük a felső polcról, és letöröljük róla a port, elmeséljük másoknak vagy akár újra egymásnak: olyan kiváltságos helyzetben lehettünk, hogy láttuk, ki milyen magas a való életben.