Az év utolsó és a beköszöntő esztendő első napja mindig nosztalgikus érzést kelt az emberben. Ilyenkor elgondolkodik az elmúlt 365 napon, meghányja-veti a dolgokat, mit tett rosszul, mit jól, mit kell még ennél is jobban csinálnia a jövőben. Akárhol, akárkivel is töltjük a szilvesztert, akarva-akaratlanul legalább öt percig elmerengünk ezen. Nem mintha az év bármelyik más napján nem tennénk ilyesmit, hiszen egy erős-velős számvető gondolatmenet mindig lefuthat bennünk, de ilyenkor mégis más hangsúlyt kap minden félmondat, minden be nem váltott ígéret.

Te is emlékszel a fonóban eltöltött közös szilveszterekre? A hangos zenére, a táncra, a gondosan elkészített finom ételekre, a nagy beszélgetésekre? Emlékszel a hatalmas baráti társaságra, a nagy nevetésekre, a közös pillanatokra? Emlékszel, ugye?

Te is emlékszel arra, hogy a férfikar fél órával éjfél előtt felzötyögött a templom tornyába énekkel búcsúztatni az óévet és köszönteni az újat? Emlékszel, ugye?

Emlékszel a pezsgő édesen keserű ízére? Emlékszel, hogy a szüleid a különleges alkalmakra tartogatott drága italt bontották meg az első közösen elfogyasztott étkezéshez? Emlékszel, ugye?

Emlékszel a majonézes krumpli, a lencse ízére? Emlékszel, hogy sosem szeretted, és örültél, hogy egy évben csak egyszer kellett megenned? De azért örültél neki, ugye?

Emlékszel, hogy a szüleiddel karöltve rejtettétek el a szekrényben és a ház különböző pontjain az aprópénzt, hogy szerencsét és még több gazdagságot hozzon? Emlékszel, ugye?

Emlékszel, hogy édesanyád a lelkedre kötötte, ne haragudj senkire, békülj ki, ha valakivel összevesztél, ne vidd át ezt a bosszúságot az új évre? Emlékszel, ugye?

Emlékszel, hogy minden évben megfogadod, hogy te aztán így meg úgy, de aztán te sem így, sem úgy? Emlékszel, hogy minden évben megfogadod, hogy többé nem teszel fogadalmakat, s egy kósza gondolat mégis beugrik és nem hagy nyugodni?

Emlékszel, hogy kisgyerekként, rendesen-ügyesen felöltözve éjfél előtt fél órával lecammogtatok a falu központjába, és mindenkivel közösen visszaszámoltatok? Emlékszel, hogy a sok pezsgőbontás és petárda hangjától még a hideg is kirázott, és akkorákat ugrottál, hogy szinte felértél édesapád válláig? Emlékszel, ugye?

Emlékszel a színes tűzijátékra? Emlékszel, hogy közben teljesen átfagytál, szíved szerint már réges-régen haza akartál volna menni, de olyan gyönyörű, olyan hangulatos ez az egész, hogy inkább kibírtad, s utána hetekig fújtad az orrod? Emlékszel, ugye?

Emlékszel, hogy elsőként szerettél volna berobbanni a lakásba, de mindig a családfő, a férfiember ment elöl, hogy bevonzza hozzátok a szerencsét? Emlékszel, ugye?

Emlékszel, hogy ilyenkor kisgyermekként sokáig fent maradhattál, nem bánták a szüleid, szabad volt minden? Emlékszel, hogy felnőttként legszívesebben az éjfélt is átaludtad volna? Emlékszel, ugye?

Emlékszel, hogy erdélyi magyarként neked két szilvesztered volt: egy éjfélkor, a családdal közösen, a tűzijátékot bámulva, s mire megfőtt a virsli, kezdődött a második, a harangkondulás, a tűzijáték, az elnök beszéde a „magyar egyesen”? Emlékszel, ugye?

Emlékszel a Sas-kabaréra, a szilveszteri különkiadásokra, a Beugróra, a Fábry-show-ra, a nótacsokrokra, a Szilveszteri Szerencsekerékre, a Bagi–Nacsa-előadásokra? Még most is fújod kívülről az összeset, de minden évben újra és újra megnézed őket, mert nincs szilveszter gáz tévéműsorok nélkül?

Emlékszel, hogy sokáig azt hitted, neked nincs meg az az igazi, filmbe illő szilveszteri élményed, de belegondolva, elmerengve ezen rájöttél, hogy tulajdonképpen minden egyes utolsó és első nap olyan volt, amilyen, de a tiéd, csakis a tiéd, és nem veheti el tőled senki sem? Emlékszel, ugye?