Megfeszült lábizmok, dagadó bicepsz, izzadó tenyerek, lehetetlennek tűnő akadályok, tériszony, életmentő karabinerek, stratégiai lépések, elkerülhetetlen himbálódzás, próbára tett egyensúlyérzék, eredményként pedig közös nagy nevetések. Megmutattuk, hogy az újságíró akkor sem iramodik meg, ha lábai alól eltűnik a biztonságot jelentő talaj.

Amikor az ember lánya rájön, hogy hamarosan véget ér az a röpke három év, ami az egyetem biztonságot nyújtó időszakát jelentette számára, a kapuzárási pánik őrületében hajlamos mindent bepótolni, amit eddig halogatott. Röviden így jutottunk el néhány szaktársammal és tanárunkkal együtt a Kolozsvártól alig pár kilométerre lévő kalandparkba. Szenvedélyes adrenalin-hajhászként alig vártam, hogy végre én is kipróbáljam magam a mászás művészetében, így a pályák láttán inkább az izgalom, mintsem a félelem járta át zsigereimet. Gyerekkoromban szüleim gyakran viccelődtek azzal, hogy cirkuszi társulatban lenne a helyem, ugyanis rajongtam a mászásért: a mezőn minden potenciális fát kipécéztem magamnak, otthon pedig az ajtókeretet vagy a karfát használtam mászó falként.

Miután megkaptuk a sisakunkat és a biztonsági hámot is felöltöttük magunkra, indulhatott a móka, vagyis először az alapos felkészülés. Mint megtudtuk, a mászás során a legjobb barátaink a karabinerek lesznek, hiszen velük fogjuk kibiztosítani magunkat. Az instrukciók pedig a következők:

– a karabinereket csak a zöld szigetelőszalaggal megjelölt acélsodronyra csatolhatjuk fel

– legalább egy karabinerrel mindig ki kell biztosítanunk magunkat

– az adott pályaszakasz megtétele közben a karabinereknek egymással szemben kell elhelyezkedniük az acélsodronyon, hiszen a fizika törvényeinek köszönhetően így nem tudnak kikapcsolódni, ha elveszítenénk az egyensúlyérzékünket

– az adott pályaszakaszon egyszerre csak egy személy kelhet át a túlzott kilengés elkerülése végett

– csúszás esetében a lecsúszó csigára mindkét karabinert fel kell helyezni, egyik kezünket a csiga házára helyezve, a másikkal pedig megszorítva a hevedert

– végezetül pedig a legfontosabb szabály: akármennyire is természetellenes, hogy a talaj állandóan inog alattad, törődj bele a sorsodba, és add át magad a himbálódzásnak

erik

Bemelegítésként először a tanulópályák egyikét próbáltuk ki majd diadalittasan nekivágtunk a nehezebbeknek. A kezdeti lelkesedés ellenére hamar rá kellett döbbennünk, hogy a bátorságon és a lelkesedésen kívül nagy szükségünk lesz a kar- és lábizmainkra is. (Jól sejtitek, szomorú felismerés volt rájönni, hogy mi azokat otthon felejtettük.) Valamiért lentről sokkal egyszerűbbnek tűnt az egész: néhány lógó fadarab, amin játszi könnyedséggel át lehet sétálni különösebb erőfeszítés nélkül. Hát nem. Néha olyan kétségbeesetten szorítottuk a drótkötelet, hogy tenyereink felforrósodottak, a fahengereket pedig olyan ragaszkodással öleltük át, hogy azt még szívünk választottja is megirigyelte volna. Hamar rájöttünk, hogy valami embert próbálóra adtuk a fejünket: néha fél kézzel a drótkötélbe kapaszkodva, a másik kezünkkel a következő farönk felé nyújtózva, egy lábon egyensúlyozva próbáltuk megtenni a következő lépést. Hadd ne mondjam, hogy az összes nem létező izmunkat igénybe kellett vennünk ehhez az attrakcióhoz. Utólag is köszönet a személyi fotósunknak, Rékának, hogy a mosolygós pillanatokat örökítette meg, nem pedig azokat, amikor az erőlködéstől eltorzult arccal, a fizika törvényeinek ellenszegülve próbáljuk leküzdeni az akadályokat.

gábor2

Az izomfáradtságunk növekedésével fordított arányban csökkent a lelkesedésünk, így néha meg kellett pihennünk a pályaszakaszok között, hogy erőt meríthessünk a következő kihíváshoz. Bölcs elgondolás alapján a pályák úgy vannak kitalálva, hogy a nehezebb akadályokon átesünk még a legelején, így az utolsó momentumot jelentő élvezetes csúszás minden fáradalmat elfeledtetett velünk. Csodálattal figyeltük, ahogy a másik csapathoz tartozó kislányok játszi könnyedséggel, és a nagyokat megszégyenítő bátorsággal sétáltak végig a saját képességeikhez igazított pályákon. Igen, ugyanis a kalandpark akadálypályái nem csak felnőtteknek, hanem gyerekeknek is biztosítják a felhőtlen szórakozást.

Mivel hétköznap iktattuk be a kiruccanást, sikerült elkerülnünk a nagy tömeget, így olyan érzés fogott el, mintha a miénk lett volna az erdő közepén elterülő kis erőd. A faleveleken átszűrődő napsugarak, a madarak csiripelése, a kellemesen lengedező szél csak fokozta az idilli környezet hangulatát. Habár a mászás, kúszás, csúszás, egyensúlyozás, kapaszkodás teljesen lemerítette energiatartalékainkat, az élmény annyira feltöltött, hogy a főútig tartó egy órás sétát is könnyedén bevállaltuk. Viszont ha te nem szeretnél feleslegesen sétálni, de kedvet kaptál a kalandparkozáshoz, nem árt magaddal vinned egy sofőrt, mert nehéz olyan taxist vadászni, aki szó nélkül kivisz és vissza is hoz a városba.

megyünk

Képek: Tompa Réka