Péntek reggel van, szól a csengőóra, félálomból felriadva rápillantok a telefonra, 13:45. Rendben, még aludhatok kicsit. Várjunk csak, 13:45, el fogok késni. Kipattanva meleg ágyamból eszeveszett futkorászásba kezdek, attól félve, hogy elkések. Történetesen nem késtem el, 4-re kellett megérkeznem az állomásra. De mint általában lányoknál, nálam is minimum 4 órai készülődés kell ahhoz, hogy a végén úgyis mindent otthon felejtsek. De hova is készülődöm? Minden ott kezdődött, hogy bejutottam a KMDSZ gólyatáborba.

Mint mondtam, négy órai készülődésem után sikeresen otthon hagytam a papucsomat, fogkefémet, sapkámat, szóval a túléléshez szükséges dolgokat. Buzgón az állomásra siettem, a többiek már ott sorakoztak. Izgatottan dobáltam fejem jobbra-balra, és persze nem is én lennék, ha indulás előtt nem kellene vécére mennem. „Itt a vonat” – hangzott el az egyik szervezőtől, és gondoltam, pár órácska az út, ülni fogok, kibírom. Pár órácska a folyosón, mivelhogy a fülkékben más emberek üldögéltek, így a gólyababák, azaz mi és a szervezők is a folyosón leltük meg nyugalmunkat. Nyugalom? Az inkább már a buli kezdete volt: zene, kacajok és ismerkedő fiatalok. Az idő gyorsan elrepült, egyik vonat után következett a másik. Este 10 óra volt, amikor megérkeztünk egy helységbe, ahol még egy kis buszozás várt ránk. Felülve a buszra kötelező módon át kellett állítsuk óráinkat esti időszakból egy reggeli órára, mert Algyógyra való megérkezésünkkel átléptünk egy másik dimenzióba: a „gólyák dimenziójába”. 10 perces döcögős út után végre megérkeztünk szállásunkra. Éhségtől navigált gyomrom egyből kifürkészte az illatokat, így a konyha irányába lépkedve repetázva zabáltam a finomságokból. Vacsora (gólyaidőben mérve reggeli) után megkaptuk csapatunk számát. Én a hetesek közé kerültem, kíváncsian, izgatottan figyeltem társaim arcát. Ezután elfoglaltuk szobáinkat, majd jöhettek az ismerkedős játékok. A rengeteg játék közül az én kedvencem a névmegjegyzős volt, ahol, nos igen, az én névmemóriám fitogtathatta magát gyönyörű tudásával. „Attila” – mondtam… Nincs is Attila nevű ember a csoportban. Ezután jött a buli, mindenki táncolt, ismerkedett mindaddig, ameddig valami fura égett szag be nem lepte a termet. Itt már közös nevetés vette át az irányítást, mivelhogy kiégtek a hangfalhoz kapcsolódó kábelek. A buzgó, kitartó embereket ez nem tántorította el, folytattuk a bulit egy zenedoboz kíséretével.

Pár óra alvás után jött a már minden gólyatáborban megszokott: „zaklassuk fel a kicsi elsőéveseket szép álmaikból” ceremónia. Kivonulva az épület elé egy kis torna következett. Első sorban lépkedve jobbra-balra még az alvás gondolata járt fejemben. A reggelit az első feladat követte, amit csapattársaimmal falutúrának neveztünk el, mivel bizonyos dolgokat a faluból kellett megszerezzünk vagy akár kreatív módon is hozzájuthattunk. A vicces feladatok közül kedvencem így hangzott: hozz egy lócitromot. Fél óra elteltével büszkén fogtam a zacskóba rejtett, igencsak kellemes illatot árasztó darabkát. Ezután jöttek a várva várt ivós játékok. Sok vicces játékot eszeltek ki a szervezők, személyes kedvencem a legeslegelső volt, melynek menete egyszerű: meg kellett inni egy sört, majd 10-szer körbe kellett forogni, indiánugrásban egyik csapattársunkhoz kellett eljutni, aki telitömte szánkat pufuléccel. Örülök, hogy nem láttam szenvedő arcomat, amikor pofazacskóim repedtek ketté a sok pufitól, röhögnöm kellett, és ez a kettő nem jó párosítás. Ezután egy másik helyre ugrálva, választanom kellett három ital közül, onnan hátrafelé szaladva az egyik szervezőhöz egy ének első versszakát kellett elénekelnem. Nos, az én választásom a Kis karácsonyra esett, igen, felettébb kreatív. Ezután törpejárásban egy másik helyre vetődtem, ahol egy vodkával megtöltött lufit a számmal kellett kihasítanom.

Ehhez hasonló játékok fogadtak minket, de már az első után érezni lehetett a jókedvet. Ezt nem akármilyen buli követte: pizsiparti. Pizsamámat felvéve a táncparkettre siettem. Egyik barátnőm kicsalogatott a teraszra, ahol két szervező pusmogva, nevetgélve várt rám. Bekötötték a szemem és elvezettek egy helyre. Nem tudtam mire számíthatok, ezért kijelentettem, hogy a vodkát tisztán nem szeretem. Legnagyobb meglepetésemre egy beavatás közepére csöppentem és megnyugodva, hogy nem lesz még egy ivós játék, helyet foglaltam egy széken. Megtanítottak a gólyák szabályaira és egy karkötőt is kaptam a befogadás szimbólumaként. Ezt követően rózsaszín pizsimben, előző kijelentésemen nevetve visszamentem a terembe.

Vasárnap reggel zenére és valami síphoz hasonló hangra ébredtem, ahogy fülsüketítően arcomba ordibálnak: „Gólyababák, két percetek van, megyünk métázni”. „Húúú, méta, juhuuu, inkább aludni akarok” – gondoltam. De amikor megütöttem a labdát az ütővel, adrenalintól vezetve futottam körbe-körbe. Méta után következett a kedvencem: az ebéd, majd indultunk hazafelé. Ezúttal már kaptunk ülőhelyet. Gondolataimba mélyülve örvendeztem, hogy részt vehettem ebben a táborban, és újabb csodás emlékkel gazdagabban csuktam le szemeimet.