Egyik reggel csodálatos napra virradtam. Oly sok év után gazdám végre leemelt a polcról, leporolt és egy lágy mozdulattal felnyitott. Végre, megoszthatom vele azt a sok ismeretet, ami bennem lakozik – gondoltam magamban, ám hirtelen összecsukott, és néhány társammal együtt berakosgatott egy dobozba. Elszállított egy olyan helyre, ahol frissen pörkölt kávé illata lengedezett a levegőben. Nagyon rég éreztem ehhez hasonlót.

Mialatt a dobozban ültünk, teltek a napok, és egyre inkább kezdett zavarni a sötétség. Azt hittem, már soha többé nem fognak kiszedni abból a kényelmetlen zugból. Aztán hirtelen elérkezett a nagy nap. Több ezer hozzám hasonló sorstárssal elszállítottak egy mesebeli helyre: a hatalmas falak kőből voltak kirakva, mindenhol emberek sürögtek-forogtak, és annyi kéz hozzámért, mint még soha. Már ekkor éreztem, hogy valami nagy dolog van készülőben. Hirtelen hatalmas feliratot pillantottam meg: Szembenéztem az előítéleteimmel, személyesen találkoztam sztereotípiáimmal. Az alatta levő írást már nehezemre esett elolvasni, mert sokat gyengült a látásom az elmúlt évtizedekben, de az egyik mellettem levő öcskös kisegített. Könyvturi | élőKönyvtár – betűzte ki határozottan. Ezután más feliratokra is figyelmes lettem: tudományos, szépirodalmi, gyermekirodalmi, verses, úti, idegen nyelvű kötetek. Vajon én melyikbe tartozom? – kérdeztem magamtól, ám ekkor hirtelen felemelt egy meleg kéz, és rám kötött egy vékony fonalat. Kissé kellemetlen volt, mert a sérült lapjaim közé illesztette, de örültem, hogy épp a kedvenc részemhez nyitott ki. Tudtam, hogy ha belémolvas, többé sosem fog tudni lerakni a kezéből. Ám hamar csalódnom kellett, mert kiengedett a tenyeréből és a fonál végétől odakötött egy madzaghoz. Először alig mertem kinyitni a szemem, mert már fiatalkorom óta tériszonnyal küszködöm, ám amikor mégis bátorságot vettem magamon, gyönyörű panoráma tárult elém, ahonnan beláttam az összes emeletet. A többieket szépen sorba rendezték kategóriák szerint: volt, akiknek nagyobb asztal jutott, a kisebbségben lévőknek viszont csak egy picike. Kissé elszomorodtam, hogy én egyik kategóriához sem tartozom, de a kilátás hamar feledtette bánatomat.

Figyeltem. Kis időn belül kezdtem megérteni, hogy mi folyik itt, sőt még egy beszélgetésnek is a tanúja lehettem. Megtudtam, hogy egy kulturális rendezvényre hoztak el, amelynek fő célja, hogy a hozzám hasonlók, akik régóta a polcon hevernek megporosodva, új gazdára találhassanak. Emellett olyan furcsa példányok is lesznek, akik emberek, mégis könyveknek nevezik magukat, és ki lehet őket kölcsönözni. Ők azok a bizonyos sztereotípiák, akiket felírtak arra a hatalmas plakátra. Eleinte nem értettem, hogy miként lehet emberekből olvasni, hiszen rajtuk nincs egy árva betű sem, meg amúgy is sokkal kevesebb tudás áll a hatalmukban, mint nekünk, így hát kíváncsian vártam érkezésüket. Kis időn belül kiderült, hogy nagyon sokszínű társaságról van szó: volt közöttük mentős, jelmeztervező, színész, operai súgó, lemezlovas, hitközségi elnök, gyógytornász, fotós, pincér, telefonközpont-kezelő, portás, lagzizenész, dizájner, óvónő, de temetkezési vállalkozó és krisna szerzetes is. Utóbbi kettő nagyon felkeltette az emberek érdeklődését, és szinte sorban álltak, hogy kikölcsönözhessék őket. Kissé nevettem is magamban, amikor először hallottam a temetkezési vállalkozóról. Elképzeltem, ahogyan fekete, vasalt öltönyben, sápadt arccal besétál, és megfagy tőle a levegő. Kicsit szégyellem is, hogy ilyen előítéleteim voltak vele szemben, mert amikor megpillantottam, szinte leesett az állam: motorbicikli, bőrszerelés, és egy magas, határozott úriember, akitől minden lány lélegzete elakadt. Ő volt a nap legnagyobb meglepetése mindenki számára. Az első sokk után magamhoz térve kirázott a hideg, picit fázni kezdtem, ezért elkezdtem hintázni, hogy felmelegedjek, közben pedig egy csomó érdekes dologra lettem figyelmes. Jöttek-mentek az emberek, fel-alá szaladgáltak a lépcsőkön, és az asztalokhoz igyekeztek. A társaim szinte ujjongtak, hogy ennyien érdeklődnek irántuk, én meg csodálkozva néztem azt az áhítatot, ami ott volt az emberek szemében. Maga volt a tudáséhség. Sokan közülünk hamar új gazdára találtak, olyanokra, akik bizonyára megbecsülnek majd valamennyiünket, és nem csak ünnepnapokon vesznek le a polcról.

Arra is hamar rájöttem, hogy itt nem csak rólunk lesz szó, hanem azokról is, akik megalkotnak bennünket, tehetséges emberekről, akik szenvedélyüknek tartják az írást. Például Márton Evelin Magyari Tivadarral beszélgetett az iróniáról és az irodalom görbe tükréről, az Örökifjú irodalom című kerekasztal-beszélgetésen pedig Demény Péter kérdezte Miklós Réka írónőt, illetve könyvklubjának tagjait. Elmondásuk szerint a könyvek iránti szeretet hozta őket össze: a heti rendszerességű találkozókon a fiatalok megoszthatják az olvasottakkal kapcsolatos élményeiket, tapasztalataikat. Ez a beszélgetés sokat javított az önbizalmamon, mert kiderült, hogy az emberek még mindig szeretnek és becsülnek minket, sőt a fiatalok is érdeklődnek irántunk. A második napon a slamről is szó esett, ami valami újszerű dolog lehet, hiszen sosem hallottam még róla. André Ferenc, Vass Csaba és Balog Tamás slammerek a műfaj terápiás hatásával kapcsolatban elmondták, hogy ez sokszor a közönséget is arra ösztönzi és bátorítja, hogy maguk is kiálljanak a színpadra és rímekben számoljanak be életükről vagy az őket foglalkoztató témákról. Milyen nagyszerű ötlet – gondoltam magamban –, ezután nem csak az írhat, aki ezt a mesterséget tanulja, hanem bárkiből válhat alkotó. A kedvencem mégis a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája Jelelőkórusának előadása volt. Akkor, ott, abban a pillanatban kellett rádöbbennem, hogy néha szavak nélkül sokkal többet lehet mondani. Olyan dolgok ezek, amiket talán csak érezni lehet. És én éreztem. Sőt annyira meghatódtam, hogy életemben először könnybe lábadt a szemem. Már azt sem sajnáltam, ha a lapjaim szétáznak és elmosódik az írás. Azok a szavak úgyis annyira keveset mondanak ezekhez a csodálatos gyerekekhez képest. Örültem, hogy a szervezők rájuk is gondoltak különböző programokkal készülve számukra: kézimunkával és arcfestéssel, amit előszeretettel ki is próbáltak.

Hirtelen nagyszerű ötletem támadt: határozott mozdulattal meglöktem magam, a keletkezett erőlökettől pedig elszakadt a szál és épp egyikük előtt landoltam. Ő melegen rámmosolygott, felvett, és berakott a hátizsákjába. Boldog voltam, mert éreztem, hogy a legjobb helyre kerültem, és biztos vagyok benne, hogy ő becsülni fog. Sőt olyan dolgokat tanulhatok majd tőle, amelyekről még álmodni sem mertem volna. Hálás vagyok, hogy nem csak én, hanem négyezer hozzám hasonló sorstársam is lehetőséget kapott egy új kezdetre, egy teljesen új ÉLETre.