Számomra a diákélet Kolozsváron teljesen mást jelent, mint otthon, Sepsiszentgyörgyön. Szabadon, szülők és gátlások nélkül. Persze, nem mondom, néha kicsúszik a talaj a lábam alól, de egyetemistaként mindig sikerül olcsón átvészelni ezeket a pillanatokat. A legelején nem igazán érdekelt a város, nem vonzott a színház, az opera, csakis a nagyváros és a bulizás volt a szemem előtt. Kelj fel szórakozás, feküdj le buli. Jól ki is fárasztottam magam már az első félévben, és büszkén mondhatom, hogy igenis, bele lehet unni ebbe is. Megígértem magamnak, hogy egyetemi éveimet nem holmi rongyrázásra és nomád életre fogom pazarolni, hanem kihasználom a nagyváros adta lehetőségeket, és fejlesztem az alapműveltségemet, hiszen a bulik megvárnak, az idő viszont elfut, jobban teszem, ha megpróbálom felvenni a tempóját. Elgondolkodtam azon, miként tudnám tökéletesíteni, élményekkel megtölteni a diákéletet a bulizós haddelhadd után, és arra a következtetésre jutottam, hogy elsőként meg kell tanulnom jobban bánni a dolgok anyagi részével. Sajnos, ha nincs pénzed, nem engedheted meg magadnak a luxus, de még a visszafogott diákéletet sem egy ilyen városban, mint Kolozsvár. Gondolok itt a Diáknapokra, a sízésekre a KMDSZ-es csapattal, egy jó kis színdarabra a színházban, egy emlékezetes operettre, egy finom vacsorára a barátokkal. Aki nem dohányos és takarékos is, az máris előnyben részesül társaival szemben. Másodsorban a diákélethez, az egyetemista évekhez bizony merészség is kell. Ez az a periódus az életünkben, amit ki kell „maxolni”. És mi tagadás, minden adott, hogy ezt meg is tegye az ember. Bekérezkedhetsz különféle előadásokra bérmentesen, újságírás hallgatóként pedig simán érvelhetsz azzal, hogy anyagot gyűjtesz az államvizsgádhoz. Nyert ügy, mindenhol beveszik. Egyszerűsítheted az életedet A kártyával (kedvezményes diákkártya) is, így lehet, hogy a Souperben nem tíz lejért veszel magadnak egy görög csorbát, hanem nyolcért, ami igenis sokat számít! Főleg, ha azokat a két lejeket össze tudod gyűjteni, máris futja egy gin tonikra a következő „kimegyünk egy sörre” estén. Aki nem rendelkezik megfelelő romántudással, ne búsuljon, nem kell hosszasan magyarázkodni a taxisnak, elég csak annyit mondani, hogy „Nu sunt de aici”, és azzal le is lehet tudni a dolgot. Az életrevaló egyéneknek persze könnyű: kézzel-lábbal elmondják, amit akarnak, mert nekik van merszük. Én elég szegényes román szókinccsel rendelkezem, köszönhetem ezt annak, hogy a szülővárosom lakosságának háromnegyede magyar állampolgár, így nem igazán volt lehetőségem más nemzetiségű barátokat szerezni. Igaz, ami igaz, nem is törtem magam. Így utólag nagyon bánom, mert húszévesen bemenni a boltba, és tátott szájjal meredni az eladóra, amikor mond valami ismeretlen szót… hát enyhén ciki. Viszont ez is felkerült a bakancslistámra. Második félév elején a visszafelé vonatozás alkalmával megfogadtam, hogy a következő pár hónap más lesz. Rengeteg tervvel készültem erre a félévre. Román nyelvleckék, körbejárni Kolozsvárt, megnézni a látványosságokat, beiratkozni a könyvtárba, de aztán jött ez a fránya koronavírus, és keresztülhúzta minden számításomat. Ám nem csüggedtem el, mivel a diákélet sem áll meg, nem fog rám, ránk várni. Átgondoltam a terveimet, és rájöttem, hogy néhányat így sokkal könnyebben megvalósíthatok. Több időm van pl. infókat gyűjteni Kolozsvár nevezetességeiről, amiket a szigorítások után majd meg is látogathatok. Nézhetek román filmeket, olvashatok könyveket, amivel a tudásomat és szó- kincsemet is gyarapíthatom. Sikerült meglátni a jót a rosszban, feltalálni magam ebben a különös, már frusztrálóan idegesítő helyzetben, és nem aggódni a bezártság, az elmaradt fesztiválok, a lemondott diákélet miatt, vagy szomorkodni azon, hogy mi mindenből maradok ki, maradunk ki az összesen. De azért be kell vallanom, hogy hiányzik a normális egyetemista élet. Aki együtt érez velem, annak azt ajánlom: vásároljon parizert egy lejes mustárral, vegyen otthon szálra cigit, és meg is van a feeling.